Zsuzsa

 Nem tudom megmondani mikor találkoztunk. Talán két éve, mikor még 48 órás kezelést kaptam, és bent kellett aludnom a kórházban. 

Ott ült az ágyon, törökülésben, a kemótól hullámos loknijai csodálatosan omoltak vállára. Vágytam rá, hogy majd legyen hajam, és nekem is ilyen szép loknis legyen.

Sokat beszélgettünk, hamar egymásra találtunk. Nagyon jófej. Mindkét mellét levették, de már régen, 7 éve. Aztán volt petefészek daganata. Most annak az áttéteivel küzdött. De nagyon jó állapotban volt, sokat csacsogtunk. Aztán cseréltünk is számot, mert nem akartuk abbahagyni a beszéletést.

Hetente, kéthetente beszéltünk, vagy amikor történt valami valamelyikőnkkel. Szerettem vele beszélni, mert ha azt mondtam neki, hogy fáj, ő pontosan tudta, hogy miről beszélek. Vagy ha nem volt kedvem felkelni, mert kilátástalan és szar az élet, azt is pontosan tudta, hogy mit érzek. Volt fordítva is, mikor ő hívott, hogy nincs mit felvegyen, de már minek vegyen magának új ruhát. Akkor én öntöttem bele lelket. Vagy legalábbis megpróbáltam.

Aztán volt olyan is, hogy egyikőnknek sem volt kedve. Akkor együtt sírtunk, és kiválasztottuk a legkönnyebb halált, hogyan szeretnénk meghalni. A vége mindig ugyan az volt. Ne fájjon, és legyen gyors.

Vasárnap hívtam, de nem vette fel. Van ez így. De nem hívott vissza. Aztán hívtam még hétfőn és kedden is. Nem vette fel.Nagyon aggódtam. Végül a férje hívott, vasárnap elment Zsuzsa. A tüdeje vitte el. A sok áttéttől nem volt elég a véroxigén szintje. Rosszul lett. Kapott infúziót, még összerakták, de visszaesett az állapota, és elment.

Nagy harcos volt. 7 évig küzdött.

Tudom, hogy megváltás volt a halál.

Nyugodj békében Zsuzsa!