A hét nélküle szarul telt. Egyszer rámírt, szomorú volt, hiányoztam neki. Ő is nekem, megmondtam én is. Sokat gondolkodtam, de mindig abban maradtam, hogy az Ő védelmében jobb ez így. De szenvedtem nagyon. Ő is.
Közben haladtam az orvosi ügyeimmel, megrendeltem a cyramzát, megbeszéltem a radiológus főorvossal, hogy helyettesítésre tudok menni majd következő szerdán. Nem akartam a kezelést, már minek. Miért küzdjek. Közben sokat feszült a hasam, azt hiszem rájöttem, hogy miért. Kevesebbet eszek egyszerre, és megint szűkítettem a kört, hogy mit. Újra tápszerezek. Így sokkal jobb. Mióta az emetron is kikerült a kezelésemből, a székletem is normalizálódott. A sérvem viszont durván kint van.
Vártam az orvossal a találkozót, pénteken voltam. A sérvem műteni kellene, de nincs az az orvos, aki megműtene. Vigyázzak rá. Hát azt nem tudom, hogy hogyan kell. Brutális víz van rajtam, 60 kg vagyok. A hasam sohasem volt még ekkora. Az orvos azt mondja, hogy a vizesedés egyenesen arányos a daganat növekedésével általában. Remek... kellene CT, majd szeptemberben esedékes. A hajam teljesen ki fog nőni szerinte, legyek türelemmel. Jó. Aztán jött a cucc, és folyt. Megint alig vártam, hogy vége legyen, pedig másfél óra volt összesen. Nagyon türelmetlen voltam, mint mindig. Jó későn értem haza...
Szombaton köszöntöttük Anyut. Nagyon jó ételeket főzött, de alig tudtam enni valamit. Keveset eszek... Nem volt türelmem, szomorú voltam.
Nélküle nem telt az idő, nem találtam fel magam, semminek nem volt értelme, úgy éreztem. Egész délután Ő járt a fejembe. Eldöntöttem, hogy írok neki este, abban semmi nincs. Persze, nincs értelme, és tudom, hogy ő makacs, és egyértelműen megmondta, hogy nem szeret, vége van, többet nem is akar látni.
Este ráírtam.
Pont a barátaival bulizott. Visszaírt. Beszélgettünk picit. A barátaival is beszélgettem picit. Jó fejek voltak. Megkérdezte, hogy elmegyünk-e vasárnap hajókázni. Mondtam igen. Reggel 8-ra jön, mert 9-re kell menni a Rakpartra.
Reggel 8 előtt már megérkezett. Nyúzott volt. Puszi arcra, indulhatunk. A hajó fél 10-kor indult, elértük. De rohannunk kellett, amit én nem tudok, így ő előre ment, én meg baktattam utána. Mindegy, elértük. Kicsit feszülten indult a beszélgetés közöttünk, de kb ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Jó volt újra Vele lenni, hozzáérni, hallgatni a hangját, a sztorikat, vicceskedni, nevetni. Hiába döntöttem el, hogy nélküle jobb, nem volt jobb.
Felmásztam a Bazilikába, a kupolába. Az összes erőm elfogyott, folyt rólam a víz, az utolsó pár lépcsőfokon két kézzel húztam fel magam, és csak a lépésre és légzésre tudtam figyelni. Mikor felértem, 3 hölgy állt előttem. Az egyik aggódva kérdezte, hogy meg fogok-e szülni. Mondtam neki nem, ne aggódjon. A másik kiabált, hogy egy hős vagyok. A harmadik tapsolt, hogy nagyon ügyes vagyok. Az... tényleg. Sajnos addigra leszakadt az ég, nem nézhettünk körbe, mert dörgött, villámlott, nem engedtek ki minket. Vissza kellett fordulnunk, mert tereltek le minket. Lefele könnyebb volt. A kávézóban leültünk. A lábaim remegtek és nem bírtak el. Sütiztünk és beszélgettünk. Nagyon sokáig ücsörögtünk. Aztán megnéztük a kedvenc éttermünket, de csak egy mexikói üdítőt ittunk. Majd kisétáltunk a hajóállomásra. Nem tudom hogyan, de majdnem 6 órát töltöttünk el így.
Aztán kiderült, hogy a hajó már elment, mert elnéztük az indulást. 17.00 órára emlékeztünk, de akkor már Visegrádon volt a hajó, nekünk 16.30-ra kellett volna kiérnünk. Hát jó. Felhívtam egy kolléganőm, aki esztergomi. Azt javasolta vonat Nyugatiba, onnan Rakpart. Esztergomban a vasútállomás elég messze volt, taxi sehol. 39 perc gyalog. Pont volt erőm... ja, nem. Nagyon kellett pisilni, az egyik lakótelepen egy trafóház mögött húztam meg magam. Végül odaértünk. 18:05-kor indult egy vonat, de pályaátalakítás miatt csak Újpestig ment. Onnan M3 Deák térre, onnan séta. Azt hittem, hogy soha, de soha nem érünk haza. Végig beszélgettünk, nagyon kellemesen telt az idő. A metrón rossz oldalra mentünk le, de segítséget kértünk, és átmentünk a másik oldalra. Simán odaértünk a Deák térre. Ekkor már farkas éhesek voltunk. Semmi olyan étkezdét nem találtunk, ahol tudtam volna enni, így a Burger Kinget választottuk. De mikor beléptünk, piros volt minden. Időbe telt, mire felismertük, hogy KFC-ben vagyunk. Nem értettem hogyan, úgy éreztem magam, mint aki Narnia szekrényébe ugrott be. Mindegy, választottam amerikai palcsit. Az asztalok és minden más retkes volt. Furcsa volt minden. És undorító. A személyzet angolul beszélt. Mindig, mikor történt valami, olyan volt, mintha több Narnia között ugrálnék szekrényből szekrénybe. Megkaptuk az ételt, az rendben volt, de a környezet baromira kiábrándító. Mosdóba le kellett mennem az alagsorba. Újabb szekrény. Nem volt fehér ember, csak én, szőkeségemmel nagyon nagy feltűnést keltettem. Utána meg mindenki a hasamat nézte/nézi. Végre pisiltem. Mikor jöttem fel, rámnézett, és csak nevetett, hogy minden az arcomra van írva. Inkább induljunk a rakpartra. Szekrény, Deák tér. Rengeteg ember, kosz, fújjj. Siettünk. Nem leszünk pestiek.
Alig vártuk, hogy odaérjünk az autóhoz. Akkor még 1 óra volt az út hazáig. Nem aludtam, nem voltam álmos. Tele voltam élménnyel, csak fogtam a kezét, beszélgettünk, nézelődtem. Vele voltam. De úgy tényleg Vele.
Fél 10-kor értünk haza. Annyit mondott, hogy nagyon sajnálja a nyaraláson történteket, és majd beszéljük át hogy legyen tovább. Én is ezt akarom. Ahogy eddig volt, úgy nem fog menni. Szembe kell néznie azzal, hogy beteg vagyok. Én így vagyok az, aki vagyok. Nekem meg magamhoz kell engednem őt, és nem szabad basztatnom. Bár ezt tényleg nem vettem észre... Figyelnem kell.
Várom a nagy beszélgetést
17.504 lépést tettünk meg vasárnap. Mindketten hősök vagyunk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése