Az egész úgy volt, hogy szeretem a vízilovakat, így vízilovat szerettem volna horgolni. Éreztem, hogy a kék fonalam nem lesz elég, ezért fürdőruhát horgoltam neki. De ha már fürdőruha, akkor nagyon illett hozzá egy úszógumi, ami miért ne lehetne kacsás?
És így lett :-)
Minta: https://amigurumitoys.myeatbook.com/2021/01/20/amigurumi-melman-pi-free-pattern/?ssp_iabi=1683832602852
Ami tudjuk, hogy nem kemoterápia, hanem célzott terápia. És már a 9. a méltányosságiból, amit meghosszabbítottak. Nem tudom miért viselem ilyen nehezen. Másfél órát folyik, s vége. Kibírható. Nem tudom mi az oka, hogy eszméletlen türelmetlen vagyok ilyenkor, csak nézem a palackot hogy csöpög és várom a végét. Mindennel próbálkoztam már, ami eltereli a figyelmem. Olvasni egyáltalán nem tudok. Zene megy, de nem figyelek. Kisvideókat meg csak pörgetem, pörgetem, nem érdekel. Már nagyon nehéz, ennyi.
Mikor vége, boldog vagyok, tudom, hogy ez is bent van és használ (legalábbis az utolsó CT ezt bizonyította). Remélem ez továbbra is így van, de sajnos nem érzem. Nem ezt érzem. Javulást kellene tapasztalnom, de szerintem most rosszabb. A vízzel nagyon küzdök, nem akar csitulni, sőt. Hatalmas a hasam. Nehéz cipelni, mozogni vele, öltözni. Szeretnék szabadulni tőle.
Volt egy lány a kúrában. Még az előző épületben is láttam, tehát kb 1 évvel ezelőtt. Nagyon vékony, szerintem nincs 30 éves. A testvérével jött korábban is, most is. Nem beszéltem vele, azt hallottam amit a nővéreknek mondott. Befejezi. Elég volt. Mosolygós volt, felszabadult, boldog. Befejezi. Az első gondolatom az volt, hogy megértem. Aztán, hogy meg fog halni. De látszott, hogy elfogadta, rendben van ez így. Kicsit irigyeltem. Ő legalább úgy fog meghalni, mint egy ember. Én meg mint egy mutáns. Alig várom, hogy találkozzam az orvosommal. Nyafogni akarok neki a hasam miatt. Hogy találjunk ki valamit. Olyan rossz, hogy nem lehet mit csinálni ezzel a sok vízzel. Tényleg remélem, hogy nem a daganat hirtelen növekedése okozza!
Kifele akarok belőle jönni
Elkészült a horgolt bikám. A minta tökéletes, mindent szemre pontosan készítettem, és teljesen jó kett. Míg a tehénnek a szarvával nem voltam elégedett, a bikámé szépen csavarodik, vékonyodik.
Forrás:
https://blog.amigurumiallfreepatterns.com/crochet-bull-free-amigurumi-pattern/#google_vignette
A hét nélküle szarul telt. Egyszer rámírt, szomorú volt, hiányoztam neki. Ő is nekem, megmondtam én is. Sokat gondolkodtam, de mindig abban maradtam, hogy az Ő védelmében jobb ez így. De szenvedtem nagyon. Ő is.
Közben haladtam az orvosi ügyeimmel, megrendeltem a cyramzát, megbeszéltem a radiológus főorvossal, hogy helyettesítésre tudok menni majd következő szerdán. Nem akartam a kezelést, már minek. Miért küzdjek. Közben sokat feszült a hasam, azt hiszem rájöttem, hogy miért. Kevesebbet eszek egyszerre, és megint szűkítettem a kört, hogy mit. Újra tápszerezek. Így sokkal jobb. Mióta az emetron is kikerült a kezelésemből, a székletem is normalizálódott. A sérvem viszont durván kint van.
Vártam az orvossal a találkozót, pénteken voltam. A sérvem műteni kellene, de nincs az az orvos, aki megműtene. Vigyázzak rá. Hát azt nem tudom, hogy hogyan kell. Brutális víz van rajtam, 60 kg vagyok. A hasam sohasem volt még ekkora. Az orvos azt mondja, hogy a vizesedés egyenesen arányos a daganat növekedésével általában. Remek... kellene CT, majd szeptemberben esedékes. A hajam teljesen ki fog nőni szerinte, legyek türelemmel. Jó. Aztán jött a cucc, és folyt. Megint alig vártam, hogy vége legyen, pedig másfél óra volt összesen. Nagyon türelmetlen voltam, mint mindig. Jó későn értem haza...
Szombaton köszöntöttük Anyut. Nagyon jó ételeket főzött, de alig tudtam enni valamit. Keveset eszek... Nem volt türelmem, szomorú voltam.
Nélküle nem telt az idő, nem találtam fel magam, semminek nem volt értelme, úgy éreztem. Egész délután Ő járt a fejembe. Eldöntöttem, hogy írok neki este, abban semmi nincs. Persze, nincs értelme, és tudom, hogy ő makacs, és egyértelműen megmondta, hogy nem szeret, vége van, többet nem is akar látni.
Este ráírtam.
Pont a barátaival bulizott. Visszaírt. Beszélgettünk picit. A barátaival is beszélgettem picit. Jó fejek voltak. Megkérdezte, hogy elmegyünk-e vasárnap hajókázni. Mondtam igen. Reggel 8-ra jön, mert 9-re kell menni a Rakpartra.
Reggel 8 előtt már megérkezett. Nyúzott volt. Puszi arcra, indulhatunk. A hajó fél 10-kor indult, elértük. De rohannunk kellett, amit én nem tudok, így ő előre ment, én meg baktattam utána. Mindegy, elértük. Kicsit feszülten indult a beszélgetés közöttünk, de kb ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Jó volt újra Vele lenni, hozzáérni, hallgatni a hangját, a sztorikat, vicceskedni, nevetni. Hiába döntöttem el, hogy nélküle jobb, nem volt jobb.
Felmásztam a Bazilikába, a kupolába. Az összes erőm elfogyott, folyt rólam a víz, az utolsó pár lépcsőfokon két kézzel húztam fel magam, és csak a lépésre és légzésre tudtam figyelni. Mikor felértem, 3 hölgy állt előttem. Az egyik aggódva kérdezte, hogy meg fogok-e szülni. Mondtam neki nem, ne aggódjon. A másik kiabált, hogy egy hős vagyok. A harmadik tapsolt, hogy nagyon ügyes vagyok. Az... tényleg. Sajnos addigra leszakadt az ég, nem nézhettünk körbe, mert dörgött, villámlott, nem engedtek ki minket. Vissza kellett fordulnunk, mert tereltek le minket. Lefele könnyebb volt. A kávézóban leültünk. A lábaim remegtek és nem bírtak el. Sütiztünk és beszélgettünk. Nagyon sokáig ücsörögtünk. Aztán megnéztük a kedvenc éttermünket, de csak egy mexikói üdítőt ittunk. Majd kisétáltunk a hajóállomásra. Nem tudom hogyan, de majdnem 6 órát töltöttünk el így.
Aztán kiderült, hogy a hajó már elment, mert elnéztük az indulást. 17.00 órára emlékeztünk, de akkor már Visegrádon volt a hajó, nekünk 16.30-ra kellett volna kiérnünk. Hát jó. Felhívtam egy kolléganőm, aki esztergomi. Azt javasolta vonat Nyugatiba, onnan Rakpart. Esztergomban a vasútállomás elég messze volt, taxi sehol. 39 perc gyalog. Pont volt erőm... ja, nem. Nagyon kellett pisilni, az egyik lakótelepen egy trafóház mögött húztam meg magam. Végül odaértünk. 18:05-kor indult egy vonat, de pályaátalakítás miatt csak Újpestig ment. Onnan M3 Deák térre, onnan séta. Azt hittem, hogy soha, de soha nem érünk haza. Végig beszélgettünk, nagyon kellemesen telt az idő. A metrón rossz oldalra mentünk le, de segítséget kértünk, és átmentünk a másik oldalra. Simán odaértünk a Deák térre. Ekkor már farkas éhesek voltunk. Semmi olyan étkezdét nem találtunk, ahol tudtam volna enni, így a Burger Kinget választottuk. De mikor beléptünk, piros volt minden. Időbe telt, mire felismertük, hogy KFC-ben vagyunk. Nem értettem hogyan, úgy éreztem magam, mint aki Narnia szekrényébe ugrott be. Mindegy, választottam amerikai palcsit. Az asztalok és minden más retkes volt. Furcsa volt minden. És undorító. A személyzet angolul beszélt. Mindig, mikor történt valami, olyan volt, mintha több Narnia között ugrálnék szekrényből szekrénybe. Megkaptuk az ételt, az rendben volt, de a környezet baromira kiábrándító. Mosdóba le kellett mennem az alagsorba. Újabb szekrény. Nem volt fehér ember, csak én, szőkeségemmel nagyon nagy feltűnést keltettem. Utána meg mindenki a hasamat nézte/nézi. Végre pisiltem. Mikor jöttem fel, rámnézett, és csak nevetett, hogy minden az arcomra van írva. Inkább induljunk a rakpartra. Szekrény, Deák tér. Rengeteg ember, kosz, fújjj. Siettünk. Nem leszünk pestiek.
Alig vártuk, hogy odaérjünk az autóhoz. Akkor még 1 óra volt az út hazáig. Nem aludtam, nem voltam álmos. Tele voltam élménnyel, csak fogtam a kezét, beszélgettünk, nézelődtem. Vele voltam. De úgy tényleg Vele.
Fél 10-kor értünk haza. Annyit mondott, hogy nagyon sajnálja a nyaraláson történteket, és majd beszéljük át hogy legyen tovább. Én is ezt akarom. Ahogy eddig volt, úgy nem fog menni. Szembe kell néznie azzal, hogy beteg vagyok. Én így vagyok az, aki vagyok. Nekem meg magamhoz kell engednem őt, és nem szabad basztatnom. Bár ezt tényleg nem vettem észre... Figyelnem kell.
Várom a nagy beszélgetést
17.504 lépést tettünk meg vasárnap. Mindketten hősök vagyunk
Hát nem indult jól. Mindent megtettem az előző héten, hogy rendben legyek. Az összes orvosi ügyem lerendeztem, lelkileg készültem. Több-kevesebb sikerrel...
Ott kezdtem, hogy pénteken elmentem leszívásra, hogy a nyaralás hetében rendben legyek. 7 napról volt szó, szóval nagyon igyekezett az orvos és én is. 800 ml folyadék jött le, egész jól éreztem magam.
Utána dolgoztam, mindent rendben hagytam magam után, megbeszéltem a kollégákkal hol tartok, esetleg mi lehet. Szóval nyugodtan kapcsoltam ki a gépet, és fejeztem be a csomagolást. A tisztasági cuccokat és gyógyszereket reggelre hagytam.
És eljött a szombat reggel. Korán keltem, kávé, zuhany (végre, mert a leszívás miatt este nem tusolhattam), öltözés, a maradék cucc becsomagolása. Aztán mindent átgondoltam, és rendben találtam. Az aggodalom végig velem volt, nem tudtam szabadulni tőle. Beteg vagyok, nagy a hasam, fájdalomcsillapító legyen, mi lesz a szorulással, ha nem találok mit enni, ha bármi, de bármi beüt, mit csinálok majd? :-(
Na mindegy. 8.00-ra mentem körmöshöz, folyamatosan beszéltem, hogy oldjam a feszkót magamban. Köröm kész! Felálltam, és szinte térdig át volt ázva a nadrágom, plusz a pólóm. Folyt a hasamból a víz a kis lyukon keresztül. Vagyis könnyezett. Megijedtem, de nem tudtam mit csináljak.Szóltam Neki, hogy indulhal értem. Míg odaért lefertőtlenítettem a sebem, bekötöztem, átöltöztem. Fájd az alhasam nagyon, alig tudtam felemelni a lábam. Para volt ezerrel, de nem tudtam mit tegyek, így nem tettem semmit. Jött. Bepakoltunk mindent, majd elindultunk 2 autóval. Az enyémet leraktuk a szerelőnél, átültem hozzá, s indultunk.
Hosszú volt az út. Kétszer álltunk meg pisilni, egyszer ebédelni. Beszélgettünk. Feszült voltam. Mondtam neki folyik a hasam. Gondoltam jobb, ha tudja, de azt is éreztem, hogy ez baromira nem hiányzott neki.
Este érkeztünk a szállásra. Felcuccoltunk, szusszantunk, elmentünk vacsizni. Az első helyen lakodalom volt, így az kiesett. A recepciós ajánlott egy másikat. Hát, nem volt jó a kaja. Az enyém úszott a szószban, ami iszonyú fűszeres volt, Az övé pedig pont nagyon száraz, nem győzött nyelni és inni. A pincér rendes volt. Mivel nem ízlett a kaja, az enyémet nem kellett fizetnünk, az övéből 30% kedvezményt kaptunk. Összebújtunk, elaludtunk.
Az eslő aktív napon az állatparkot néztük meg, ez volt az egyik vágyam. Meleg volt baromira, erőm semmi, hasam folyott és fájt, de próbáltam jól érezni magam. Nagyjából sikerült, de éreztem rajta, hogy elege van belőlem. A nap eltelt, későn értünk haza. Elmentünk boltba, hideget vacsiztunk. Jó volt. Szerencsére nem csak én, hanem Ő is kikészült :-)
A másodok napra pihenést terveztünk, így a Sóstón lévő Tófürdőbe mentünk. A víz elég hideg volt, de nagyon szép és kulturált a strand, kevés ember, árnyék, kicsi büfé. Olvastam, gondolkodtam, sirdogáltam, pihentem. A hasam fájt és még mindig folyt. Éreztem, hogy valami nincs rendben közöttünk, de még mindig nem fogtam fel a súlyát. Magamba zárkóztam...
Egy nagyon jó étteremben vacsiztunk, hamar elaludtam.
Aztán egy újabb aktív nap következett, mert azt hittem, hogy így bírni fogom. A hasam már nem fájt annyira, de még könnyezett reggel, bekötöztem. Elmentünk megnézni a Nemzeti Összetartozás Hídját. Leparkoltunk. Mikor megláttam, hogy milyen magasan van, vicc nélkül, majdnem elsírtam magam. Tudtam, hogy én oda nem tudok felmenni. Aztán az egyik néni mondta, hogy járfel taxi. Hát, ez volt a nap legjobb híre, hihetetlenül megkönnyebbültem. Nem volt hosszú a felfelé vezető út, de iszonyú meredek volt. Szóval feltaxiztunk, és elénk tárult a szakadék, a hosszú híddal. Nagyon izgalmas volt átsétálni rajta. Neki van egy kis tériszonya, de nagyon jól vette az akadályt, és jól érezte magát.
Aztán jött a para. Átértünk, és úgy döntöttünk, libegővel megyünk tovább. Ekkor már szemerkélt az eső. Azt mondták, csak akkor állítják le, ha villámlik, de a kabinos felvonó már leállt. Mindegy, balról fekete volt az ég, jobbról még sütött a nap. Átértünk a másik hegyre. Pisi. Aztán elkezdtünk körülnézni, mert onnan indult egy másik libegő, de nem igazodtunk ki a térképen, hogy hova megy. Közben egyszer csak leszakadt az ég, a libegőt leállították. Iszonyú felhőszakadás volt. A levegő is nagyon lehült, fújt a szél. Nagyon fáztam. A turista melegedő zárva volt, ahogy az egyetlen étterem is. Az alkalmazottak beültek a kocsijukba és hazamentek. Magunkra maradtunk. Rajtunk kívül egy 4 fős lányátrsaság ragadt a hegyen. Nagyon megijedtem, hiszen én beteg vagyok, mi lesz, ha megfázok. Egy pincében volt a mosdó, annak a lépcsőjén húztam meg magam. Ő kint maradt a tornácon, várta, hogy vége legyen. Sokáig esett. Féltem. Kucorogtam a lépcsőn, fáztam. De elment a vihar, kisütött a nap, beindult a libegő. Igyekeztünk vissza, mert még a hídon is át kellett menni. Kalandos volt, és nagyon elfáradtam.
Hazafele még megálltunk egy bányatónál, aminek nyilván nem jut eszembe a neve. Ez is hegyen volt. Éhes voltam, ettünk ebédre jégkrémet és ropit. Nem lett jobb. Alig tudtam felvonszolni a testem. Erőm semmi. Nagyon sokszor megálltam. De felmásztam. Semmi másra nem voltam képes, mint leülni egy padra. Aztán kicsit sétáltam, és ültem. Ő nézelődött, fotózott, nekem még erre sem volt erőm, pedig nagyon szép volt. Lefele már jó volt, nem álltam meg. Hazafele megálltunk egy étteremben levesre, olyan volt mint Anyám tyúkhúslevese, tényleg jól esett.
Fáradt voltam. A sebem már nem folyt, a hasam sem fájt, picit megnyugodtam. Elaludtam.
Reggel megbeszéltünk, hogy a wellnessfürdőben töltjük a napot, de előtte piacozunk. Ez is pihenőnap lesz. Alig szólt hozzám. Feszült voltam. Nem értettem mi van, de próbáltam normálisan viselkedni, ami valljuk be, nem sikerült, mert ideges voltam, hogy nem enged magához. Nagyon szerettem volna megölelni és hozzábúni, de éreztem, hogy nincs rá kereslet. Letelepedtünk. Csend. Bementünk a vízbe. Csend. Kimentünk a vízből. Majd közölte, hogy hazamegyünk.
Ez a nyaralás szar. Falat emeltem kettőnk közé, nem engedem magamhoz. És folyamatosan basztatom. (Nem értek egyet, de ez senkit nem érdekel....) Sokáig olvasta a fejemre a "hibáimat". Én nem kritizáltam őt, mert nem szabad, megharagszik, hiszen ővele olyan könnyű együtt lenni, mert jó a természete. Bezzeg én milyen vagyok... Csak néztem, nehezen fogtam fel, hogy mi történik. Sírtam. Végül összeállt a kép, hogy nem csak a nyaralásnak van vége, hanem a kapcsolatunknak is. Azt mondta már nem szeret, mert folyamatosan bántom. Én?!
Visszamentünk a szállásra, becsomagoltunk. Folyamatosan könyörögtem (én!) hogy ne tűnjön el az életemből! Azt mondta a kapcsolatunknak semmi értelme...
A betegség mármindent elvett már tőlem. Most már lelki támaszom sincs, teljesen lecsupaszított.
Szóval betegségem! Itt állok előtted meztelenül!
Mit akarsz még?!
Már semmim sincs
A horgolóklubbunk jelenlegi tematikája a gyerekjátékok, állatok. Ennek megfelően kerestem mintát. Rengeteg mindent találtam és mentettem le, de már nagyon vártam, hogy ezt a doci tehenet elészítsem.
A minta tökéletes, mindent annak megfelelően horgoltam:
https://amigurumiiworld.blogspot.com/2020/06/amigurumi-gavryushs-bull-free-crochet.html?m=1
Régen írtam magamról. Direkt. Gondolkodtam. És nem voltam jól.
Nem is tudom elmondani mikor és hogyan történtek a dolgok. Ami volt:
- Önkéntelen izomrángás, az egész testemben. Akkor, amikor egyébként nem mozogtam. Tehát ha lepihentem (volna). Semmit nem aludtam, volt olyan éjszaka, mikor 20 percenként néztem az órát. Borzasztó volt.
- Nagyon erős derékfájdalom, ami lesugárzott a bal lábamon kersztül a talpamig. Erre kértem újra sugarat. Nem volt boldog az orvos, de egy kiegészítő, 6 perces sugárkezelést kaptam. Azóta sokkal jobb, alig kell fájdalomcsillapító. Appranaxot szedek csak, napi 2 szemet.
- Mivel erős csontfájdalmam volt, elment az életkedvem is. Tramadolt szedtem, 100 mg-osat, nem tudom megmondani mennyit. De túladagoltam... Ennek következtében olyan volt, mintha nem tudnék felébredni, egy fekete lepedő volt a tudatomon. Sem gondolkodni, sem enni nem voltam képes, kába voltam.
- Bizonytalan járás. Nem oda léptem, ahova terveztem. Simán fel tudtak volna lökni azzal, hogy valaki rámfúj egyet. Nagyon szar volt.
- Ezt nem tudom hogyan fogalmazzam meg, de nem igazán tudtam mit csinálok. Mintha egy másik dimenzióban lettem volna. Egyik éjjel, mivel aludni nem tudtam, elmentem sétálni a városba. Éjjel. Arra tértem magamhoz, hogy az egyik buszmegállóban ücsörgök, és elmúlt éjfél. Nem értettem miért vagyok ott, összeszedtem magam, és hazamentem.
Az egészből az volt a legrosszabb, hogy az dolgozott bennem, hogy bárhogyan, de ennek legyen vége!
Végül az SBO-n kötöttem ki, megint. Na, ezt pontosan tudom, hogy Semmelweis-napon volt. Kevesen voltak a betegek és az orvosok is. Megint nagyon alaposak voltak, nem panaszkodhatok. Mivel nem tudtuk kideríteni mi a bajom, így roboráltak csak. Úgy gondolom, hogy az infúió felhigította bennem a fájdalomcsillapítót vagy mi, és egyre jobban lettem. Anyu és Keresztanyu is bejött a kórházba. Végül hazaengedtek. Főztek nekem húslevest, és mikor már tényleg magamhoz tértem, hazamentek.
Borzasztó volt, hogy sehogy sem tudtam kihozni magam ebből az állapotból. Horgolni és olvasni sem tudtam, egyszerűen nem volt agyam hozzá, és nem is érdekelt semmi.
Most már jól vagyok, csak még elég fáradt, ami a sugártól még simán lehet. Vele voltam a hétvégén. Szombaton minden szaron elsírtam magam, iszonyú érzékeny vagyok. Elég egy labdázó gyerek, kézen fogva sétáló idős pár, én már bőgök. Szerintem ez azért van, mert vége az életemnek, és nagyon sok minden egyszerűen nem történt meg velem, és már nem is fog. Ez a tudat borzasztó.
Szombaton Nagytevelen voltunk a strandon. Csak ajánlani tudom. Kis bányató, homokos, besétálós part az erdőben. Ősfák körben. Cuki büfé, tiszta vécé.
Vasárnap a szokásos Siófok, ezt én választottam. Nyugalomra volt szükségem. Eddigre az étvágyam is visszatért, elég jól ettem, ettől több erőm lett. És már olvasni is tudtam végre.
Pezsgőztünk, kézen fogva sétáltunk a Balatonban. És átölelt. És szeret.
