Rosszul vagyok?

 A napok a szokásos mederben zajlanak. Van, hogy lázas vagyok, van, hogy fáj valami. Már nem aggódom. Bármi történik, az a betegségem miatt van. 

A láz normális. 37-37,2 között van alapesetben a testhőm. Ezt nem érzem, ezzel simán tudok létezni. Aztán valamikor felmegy. Azt már megfigyeltem, hogy ha  ideges vagyok, akkor belázasodok. Igyekszem nyugodt maradni, de sajnos nem mindig megy. Van, hogy ok nélkül megy fel a hőm. Mármint biztos van oka, csak én nem tudom. Ilyenkor ráz a hideg, érzem a bőrömön, hogy valami nem stimmel. Kedvem sincs, és magamba zárkózom. Akkor tudom, hogy lázas vagyok. Az algopiryn nagyon jó, utána lever a víz, de jobban leszek. 

A fájdalom jön, megy. Minidg máshol fáj szerencsére... Van, hogy az egész hasam feszül, vagy az egyik vagy másik oldalam fájogat, beleszúr. Van, hogy ki kell húznom magam, hogy tudjak egyenletesen lélegezni, mert ha nyomódik a tüdőm, fulladok. De ez is csak egy apró testhelyzet módosítás, s megyek is tovább, el is felejtem. Az éjszakák nehezek. A hátam fáj. Az egész hátam. Nem tudom mitől. Talán a hülye testtartás miatt, amivel a nagy hasam cipelem. Valamikor sehogy sem jó, bárhogy fekszem, a hátam majd beszakad. Most már halkabban kell nyöszörögnöm, mert van szomszédom.

Két éjszakával ezelőtt alig aludtam valamit, így tegnap nagyon nyúzott és hisztis voltam. Sehogy nem tudtam feküdni, hogy ne fájjon, úgy meg nem lehet aludni. Lassan jött el a reggel, én is lassú voltam egész nap. Mire hazaértem, 38,3 volt a lázam. Vettem be egy algopirynt, s aludtam egy fél órát. Utána jobb lett, de addigra már szinte este volt. Lezuhanyoztam, magamra vettem a köntösöm, s összegömbölyödtem a tévé előtt. Nem tudom mi ment, csak néztem ki a fejemből. Aztán inkább bebújtam az ágyba. Éjjel arra ébredtem, hogy úszom az izzadtságba. Mindenem vizes. Levettem a pizsim, kiterítettem, megfordítottam a takaróm, párnám, s aludtam tovább. Kipihenten ébredtem, nagyon jó éjszaka volt! Megint moshatok ágyruhát.... :-)

Tegnap délután nagyon vicces helyzetben volt részem. Előzményként írom, hogy talán 2-3x fordult elő, hogy voltam vérvételen, és utána hívtak az onkológiáról, hogy nagyon rossz a vérképem, azonnal menjek be injekcióra, mert valószínű rosszul vagyok. Egyszer azt is megkérdezték, hogy nem vágódtam-e el. Hát nem. Szóval tegnap pont beültem a kocsiba, mikor csörgött a saját telefonom. Felvettem. Egy nővér hívott az SBO-ról. Azonnal cikáztak a fejemben a gondolatok. Rosszul vagyok? A mellkasomhoz kaptam. Gondolkodtam. Nem vagyok rosszul. De honnan is tudná az SBO, ha rosszul vagyok? Engem már az SBO is felhív, hogy menjek be, mert rosszul vagyok? - Ez a sok gondolat egy pillanatig tartott. Aztán hallom, hogy mondja a hölgy, hogy mikor utoljára náluk jártam, ott felejtettem a papírjaimat, közte van a kórszövettani leletem is, és nem akarja kidobni. Megköszöntem, és megbeszéltük, hogy holnap elmegyek érte. Letettem a telefont. Utána kitört belőlem a nevetés, hogy hogyan hihettem azt, hogy felhívnak az SBO-ról, hogy menjek be, mert rosszul vagyok! :-)

Tiszta hülye vagyok :-)

Meglepetés

 Ma van Keresztanyu 65. születésnapja. Készültünk. Az ajándékot közösen vettük meg. A tortát megrendeltem. A Corsoból a Corso tortát, mert az a világon a legfinomabb! Nem akartam menni. Tudom, hogy a családban mindenki sajnálja, ami velem történik. Volt már családtag, akit elveszítettünk ebben a betegségben, mindenki tudja mi fog történni velem. Nem tudják, hogy mit tegyenek. Kérdezzenek vagy ne, mosolyognak rám, de a mosolyba a szánalom belevegyül, ha akarják, ha nem. Én meg ott állok kínlódva a hatalmas hasammal. A kismamánk mellett, aki nemsokára szül. Előtte az élet, előttem a halál. És hát miről szól egy szülinap? Az evésről. Tyúkhúsleves, pörkölt nokedlivel, sültestál, torta, felhő szelet. Szerintem  az én családom készíti a legjobb pörköltet, ez az egyik kedvenc ételem. Volt. Én én ott ülök az asztal mellett, és nem ehetek semmit. Csak egy tányér üre húslevest. Miközben éhezem. 

Keresztanyu magától ajánlotta fel, hogy ha úgy gondolom, nem kell részt vennem a családi eseményen. Nagyon örültem neki, hogy ezt ő mondja, mert nem akartam elmenni, és ezt mondtam is volna neki. De így könnyebb volt. Ezért tegnap megköszöntöttem. Elvittem neki a horgolóklubon készített akváriumot. Tudom, hogy egy újabb kacat, egy porfogó, ami nem való semmire. De azt is tudom, hogy értékeli, mert én készítettem, és ez vele lesz akkor is, amikor én már nem. Keresztapu kérte, hogy vigyem el neki a diplomámat, mert szeretné megnézni. Hónapokig tartó könyörgés eredményeként az iskola végül kipostázta. Nem nagyon érdekelt már, mert nincs jelentősége, az életem ugyan úgy folytatódik, ahogy eddig. Megnéztem, talán egy pillanatra örültem neki, visszaraktam a borítékba és kész. Tegnap magammal vittem. Keresztapu kérte is. Átalpozta, gratulált. Aztán mondta, hogy készültek egy kis meglepetéssel, az udvaron. Gondoltam ott terítettek meg üres húsleves szülinapi ünnepi ebédre. Együtt cammogtunk ki az udvarra. És ott várt egy kis asztal szép terítővel leterítve, rajta egy hatalmas virágcsokor, diplomás maci, diplomás bagoly, és egy ballagó kalap. Teljesen meghatódtam, azonnal elkezdtem sírni. Végigzokogtam az egészet, az összes fényképen sírok, vagy csak szimplán folynak a könnyeim. Fejemre tették a kalapot, kezemben a diplomámmal csak sírtam. És akkor tudatosult bennem, hogy lediplomáztam. 

Kemény volt, az első félév után derült ki, hogy beteg vagyok. A második félévre még volt erőm. Utána kezdtem érezni, hogy a kemoterápia közben dolgozni és tanulni nagyon kemény. Halasztanom is kellett a végén. Már egyszerűen nem ment. Elfogyott az erőm, a betegség teljesen kivett belőlem mindent. Semmit nem hagyott meg nekem. De megcsináltam. Szerintem sokkal több erőt és időt kellett belefektetnem, mint másnak, mert nem tudtam koncentrálni, hiszen az agyam jelentős részét leterhelte az a gondolot, hogy vajon hogyan és mikor fogok meghalni. De megcsináltam. Az egészet már csak azért, hogy legördüljön egy hatalmas teher a vállamról. Meg is könnyebbültem. Vége egy nehéz időszaknak, lehet másra koncentrálni. Aztán szerettem volna látni a diplomám, így elkezdtem írogatni az iskolának, hogy küldjék ki postán. Több hónapig tartott, végül megkaptam. Megnéztem, ilyen is van, visszaraktam a borítékba, s ennyi. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. 

De tegnap, mikor ott álltam a kis asztal mellett a napsütésben, diplomával a kezemben, kalappal a fejemen, valóságosság vált. Valamit, amiért küzdöttem, elértem. Lediplomáztam!

Ma egész  nap a kalapomban vagyok itthon. Megérdemlem! Megdolgoztam érte! 

Köszönöm mindenkinek, aki bárhogyan is segített! És köszönöm a családnak, hogy nem engedték, hogy ne foglalkozzam vele, és átjöjjön az érzés, lediplomáztam!

Horgolóklub

 A céges horgolóklub minden héten megrendezésre kerül. 

Nagyon aranyosak a lányok, mindig izgatottan várják. És én is. Előfordul, hogy közben is beszélünk róla, kérdeznek, válaszolok. Nem csak a kijelölt projekten dolgoznak, mutatják mit készítettek, és ezt olyan jó látni. Sokat fejlődtek. Főleg a kis balkezesem. A szemek már nem szoroskat, szépen kifekszenek, látszik minden szem, minden sor, egyenletes a munka. Csak ismételni tudom magam. Olyan jó ezt látni!

Az első projektünk egy akváriu meghorgolása volt. A csikóhalnál járnak a csajok, és a teteje van még hátra, s készen is vannak. 

Az enyém ilyen lett:

A mintát a netről vettem. Igazából semmi extra nincs benne. Egyedül a csikóhal pocakjának kialakítása okozott némi fejtörést, de szemre, az is ment. 

Keresztanyu kapta a 65. születésnapjára. Igyekszem mindenkinek valaki maradandót, kézzel készített dolgot adni, hogy hagyjak hátra valamit. 

A következő projekt egy nyuszi lesz, melynek a fülét ha meghúzzuk, becsúszik a lába:

Nem volt hozzá minta, eléggé le van védve, de kép alapján el tudtam készíteni. Rövdpálcákból áll az egész, nem nagy dolog. Viszont az összeállítás megdolgoztatott. Nem is lett szép. Mindegy, ez a prototípus, a csajoké majd jobb lesz :-)  Annyit módosítottam, hogy raktam gubacsörgöt az egyik lábgombócba, így az csörög. A másik lábára lehetett volna fakarikát húzni, de sajnos az nekem nem volt itthon.

Most Anyu szülinapjára készülök, hátha megélem. Június közepén lesz. Ma rendeltem hozzá fonalat. Még pontosan nem tudom mi lesz,  de már körvonalazódik. Majd úgyis bemutatom.

Ez a klub meghozta újra a kedvem a kézimunkához. Viszont ennek az az ára, hogy kevesebbet olvasok. Pedig könyvklubot is vezetek, úgyhogy mától kötelezem magam, hogy minden nap olvassak is! :-) Jajj, nagyon elfoglalt vagyok :-)

Nincs tovább

 Az összes orvosommal beszéltem. Mind a kettővel :-)

Nem ért meglepetés, tudtam mi következik. Egybehangzó volt a véleményük.

Stivarga a következő gyógyszer protokoll szerint. Ezt nem vállalom. Rengeteg mellékhatása van, és durvák, gyenge a szervezetem, így is szenvedek, nem bíránám már, és nem is akarom. Ritkán használ. Nem kérem, köszönöm.

Folfirit lehetne megismételni, hátha most hat. Erre rákérdez az orvosom, hogy mehet-e, de csak úgy vállalom, ha otthon lehetek vele. Ez 48 órán keresztül csepeg. Nem akarok kórházban lenni. Majd csak meghalni megyek be.

A következő probléma a bélelzáródás lehet, bármikor, folyadék diéta mellett is. Ebben az esetben megműtenek. De csak azt a területet tárják fel, ahol az elzáródás van, esetleg kivesznek egy bélszakaszt, és kapok egy sztóma zsákot. Bebaszna, még az is. De egyáltalán nem biztos, hogy bekövetkezik. Ja, ismerem már magam.

Nem tudják megmondani, hogy mennyi időm van hátra. Bármi lehet, bármikor. Szuper! Pedig jó lenne tudni, hogy kb mennyi ideig kell még nyomoréknak/nyomorultnak lennem.

Ha valaki azt mondaná, hogy 1 hónapom van, de abban az egy hónapban jól lennék, más lenne. Utazgatnék, ennék, innék, csavarognék. Aztán pufffff. És kész.

De ebben az állapotban még az 1 hónap is sok. Hát ha még több is lesz belőle...

Azt már nem akarom

Lista: halál

 Hétfőn volt vérvétel, tumormarker is. Valamint kaptam erős vízhajtót, hátha segíti a hasamban lévő folyadék távozását. Sajnos nem. A vérképem elkészült, olyan rossz, amilyen szokott. A fehérvérsjetjeim az injekciónak köszönhetően rendben vannak. A vörös most 93 (120tól jó), elég magas, nem szokott ennyire jó lenni. Az LDH-m az egekben, 601 (248ig jó). Nem váltott ki belőlem semmilyen rossz érzést. Nem számítottam jóra, igazából semmire sem.

Mikor mentem vissza a munkahelyemre, a metróból felfelé egy férfi szórólapot osztogatott. Igyekeztem kikerülni. Mindenkit beosztott egy listára, aki nem vette át a szórólapot. Az előttem haladó hölgyet a "fittyet hány" listára rakta. Engem a "halál" listájára. Csak annyit mondott, lista: halál. Rosszul esett. Biztos látszik rajtam a betegség is, és az is, hogy már semmi életkedvem sincs. Nagyon régen voltam jókedvű. Régen nevettem. Nem tudok. És már semmi sem érdekel. A munkám elvégzem, az érdekel, de ennyi. Ma majális van. Én pedig örülök, hogy végre nem vagyok lázas, és pihenhetek. 

Kedden reggel hívtam az orvost, hogy szeretnék egy hascsapolást, mert nem hat a vízhajtó, és rettenetesen feszül a hasam. Délre volt szabad ágy, addigra kellett mennem. Rendben. Mentem. Jött is az orvosom, hozott egy ultrahangot, lefeküdtem. Vizsgálgatott. Figyelte a kijelzőt. Nincs víz a hasüregemben. Csak daganatok. Sok. Egymáshoz nyomulnak, összetapadnak. A köldökömnél feszül legjobban, megnézte, nyirokcsomó. Így nem volt csapolás. Kértem fájdalomcsillapítót. Írt fel. Azt mondta - bár nem értettem rendesen -, hogy morfin az alapja, de ki vannak vonva belőle a hatásai (?). Ha elkezdem szedni, bódulást, szédülést okozhat, nem vezethetek. Aztán megszokja a szervezet, utána már nem lesznek ilyen hatásai. Ijesztő, hogy már itt tartok. Megkérdeztem, milyen a lefolyása ennek a betegségnek, mire számíthatok. Bármi lehet. Leginkább bélelzáródás, még folyadékdiéta mellett is. Mivel nem tudok enni, mert a gyomrom nyomódik, ezért éhen is halhatok. Továbbra sem javasol műtétet. Azt mondta, hogy meg kellene találnunk melyik kemoterápiás készítmény használ, hogy a hashártyán lévő daganatok visszahúzódjanak annyira, hogy tudjak újra enni. Hát az jó lenne. De szerintem addigra éhen halok. És inkább az, mint a bélelzáródás. 

Visszamentem a munkahelyemre, dolgoztam tovább. Estére belázasodtam ugyan, de nem rázott a hideg. Izzadtam. Reggel jól ébredtem, tiszta ágyneműt húztam, mostam, vasaltam, mosogattam, nem voltam edddig még lázas. Talán jobban vagyok.

Ez a vírus jól ledöntött. 

Továbbra is várom a halált. Remélem, váratlanul jön

Olyan váratlanul, ahogy a betegség tört az életemre

Ha szombat, akkor SBO

 Nem is tudom mikor kezdődött. Talán csütörtökön. Napközben egyszercsak felment a lázam, rázott a hideg. Volt nálam lázcsillapító, bevettem. Nagyon feszült a hasam. Hatalmas volt. Ülni jó volt, de ha felálltam, mintha ki akart volna szakadni az egész hasam, fájt, és nem bírtam el. Inkább nem mozogtam. Mire hazaértem munkából nagyon rázott a hideg. Semmire nem voltam képes, gyógyszer, fekvés. El is aludtam. Arra ébredtem, hogy úszok az izzadtságban. Nem is ettem, nem voltam éhes.

A péntek hasonlóan telt. Mivel fél nap a munkaidő, így mire hazamentem, rázott a hideg. Gyógyszer, fekvés. Nem ettem. Izzadtam. Teljesen kiesett a délután, semmit nem csináltam.

Szombaton reggel zuhany, tiszta ruha, nem voltam lázas. Éhes sem, a hasam nagyon fájt. Feküdtem, de már fájt mindenem, nem esett jól. Azt vettem észre, hogy egyre nehezebben lélegzem. Bepánikoltam. Lázas voltam. Végül úgy döntöttem, hogy eleget vártam, hogy jobban legyek, nem lettem. A nehéz légzés miatt meg voltam ijedve. Lezuhanyoztam, összepakoltam a cuccom (azt gondoltam, nem engednek haza), s elindultam az SBO-ra. 

Nem voltak túl sokan. Elmondtam, miért jöttem, s közben elpityeredtem magam. Na, attól még jobban kapkodtam a levegőt. Nehéz volt állni, fura pózban tudtam ülni is, de vártam a soromra. Hívtak, volt vérvétel, EKG, vérnyomás, majd ne menjek messze, üljek az ajtó mellé, majd szólítanak az orvoshoz. Ültem. Felhívtam a családot. Azonnal jöttek. Együtt várakoztunk. Az orvos jól kifaggatott. Betoltak egy tolókocsit, mondták, hogy nem állhatok fel belőle, elküldtek mellkas CT-re. A CT-nek nagyon nem örültem, kicsit hisztiztem is miatta. Tudtam, hogy a vénám fogja bánni, és fájni is fog. Már nem akarok fájdalmat. Elég volt. Újabb várakozás. Szólított az orvos. Két felé választotta a problémámat. A láz, a nehéz légzés vírusos megbetegedés miatt van, bekaptam valamit. Szerencsére a tüdőm tiszta, nincs tudőgyulladásom. Ettől féltek. A hatalmas has, feszülés és fájdalom azért van, mert tele vagyok vízzel. Kaptam injekcióban vízhajtót, valamint írt fel tablettát is. Az injekció hatott, szinte azonnal pisilni kellett, és alig vártam, hogy hazaérjek. Fél éjszakát pisiléssel töltöttem. Vasárnap jobban is éreztem magam, nem feszült annyira a hasam. A lázam dél körül visszatért, vettem be lázcsillapítót, aludtam egyet, jól leizzadtam. Este viszont nem tért vissza a láz. Megkönnyebbültem. 

Hétfőn jól ébredtem. Nem voltam lázas, egyedül ez a köhögés és furcsa légzés van még meg. A hasam viszont újra feszült. Sajnos a vízhajtó nem használ, nem kell pisilnem tőle. Elmentem az orvosomhoz. Átnézte a papírjaimat. Írt fel erősebb vízhajtót. Ha nem hat, akkor menjek vissza, lecsapolja a hasam. Írt ki vérvételt, azt le is vetettem.

Sajnos ez a vízhajtó sem használ. Úgyhogy holnap keresem újra...

CT ma - helyett tegnap

 Hétvégén megbeszéltem Keresztapuval, hogy elvisz CT-re szerdán. Műszakot kellett ugyan cserélnie, de azt mondta nem gond, megoldja. El tudok menni magam is, nem azzal van a baj, hanem a kontrasztfolyadéktól, amit inni kell, mindig hasmenésem van. Ezt helyben úgy oldottam meg, hogy mikor megvolt a vizsgálat, két WC között beültem a kocsiba, és gyorsan hazahajtottam. Mindezt Budapesten nem tudtam volna megoldani. Villamos, vonat... Még a vonat oké, bár ha lehet ott sem... Szóval elvisz. Kértem szabit szerdára, Anyu is jön, minden lezsírozva. 

A kedd a szokásos módon zajlott. Reggel készültem, hogy megyek a budapesti telephelyünkre. Mondta a kollégám, hogy korán indulunk, mert időre megy. Szuper, rajtam nem múlik. 7-kor már bent voltam a cégnél. Eszembe jutott, hogy az egyik megbeszélésem áthelyezésre került. Míg ücsörögtem a kanapén, gondoltam ránézek a naptárra, hogy mikor lesz. Megnyitottam a telefonomról, és ott virított a két betű: CT.

Miaf@sz?

Kifutott belőlem a vér, és azonnal leizzadtam. Hogy ma? (Azaz tegnap...)

Újratervezés. Most mit csináljak? Jó! Nyugodj meg, van 3 órád, hogy odaérj... Mert oda muszáj elmenni. 

Felkaptam a cuccom, beültem a kocsiba, irány haza, mert otthon volt a beutaló, vérkép, előzmény papíron és CD-n. Minden összekészítve az asztalon.

Míg száguldottam hazafelé, felhívtam a kollégám, hogy nagyon nagy bakit követtem el. Semmi baj - mondta - jön utánam, mert azt nem tudja megvárni, míg megfordulok otthonról. Hazaértem, felrohantam a cuccért, mire leértem, már ott is volt, be a kocsiba, irány Budapest. Nagyon rendes volt tőle!

Útközben bogarásztam a térképet, hogy hogyan jutok el a helyszínre. Csak egy villamos kell, az 56-os.

Sajnos elkésett miattam a kollégám, de azt mondta ne aggódjak, megoldaj. Ez is rendes volt tőle.

Szóltam egy kolléganőmnek, hogy kaszát-kapát eldobva, vigyen ki a megállóba. Kivitt. Rendes volt tőle! :-) Pont elment a villamos, de gondoltam jön a következő. Álltam a szélben a kölcsönkapott kendőmben (ez a kolléganőm is rendes volt), rendületlenül, zakatoltak a fejemben a gondolatok. Próbáltam nyugtatni magam, hogy minden oké, már egyenesben vagyok, odaérek. Lobogott a maradék hajam, a villamos meg nem jött. Gondoltam ideje megnézni a menetrendet. Még egy jön, aztán már csak délután jár. Remek... Kicsit még vártam, fel a villamosra, irány az intézmény. A telefonomon követtem mikor kell leszállnom. Aztán megpróbáltam belőni, merre vagyok arccal előre, és elindultam fel a hegyre. Baktattam, pihentem. Étlen, szomjan, átfagyva... Hosszú volt az út, pedig csak pár perc.

Az intézményt könnyű volt megtalálni. Recepció, menjek egy emelettel lejjebb, szólítanak. Úgy is volt. Nem kellett kontrasztfolyadékot inni, azt mondta a hölgy, már nem divat. Ennek igazán örültem. Szúrás. Vénám semmi. Mondtam, hogy egy van, mutattam melyik. Viszont nem ittam egy kortyot sem, tekintettel a másfél liter kontrasztfolyadékra. Az az egy vénám is eltűnt. Megpróbálta megszúrni, de nem ment. Keresgélt. Ütögette a karom. Végül talált egyet. Megszúrta, kicsit tekergette a tűt, jó lesz. Szuper! Leragasztotta, akkor már nem volt jó. Vissza a ragasztó. Tekergette, bemosó átment. Jó lesz... talán. Integessek, ha vizsgálat közben nagyon fáj. Hát, nagyon fájt. Robbanásszerűen jött a fájdalom az egész alkaromba. Na, ez tuti szétdurrant, fröcsög mindenfelé a jód. Jött a hölgy. Simogatta a karom, azt mondta bent van. Fáj, de tartsak ki. Bent van. Kitartottam, míg néhány könnycsepp azért csak kicsordult. Hatalmas bucit kaptam, mehetek öltözni, készen vagyunk. Kicsit még pityeregtem az öltözőben, az egész alkarom fájt, nem tudtam kinyújtani a karom. Mindegy, felöltöztem. Kicsit még várakoznom kellett, míg az előzmény CD-t lemásolták. Azzal is volt egy kis zűr. Decemberben az SBO-n kétszer CT-ztek, mert az első felvétel nem sikerült, és hasra kellett feküdnöm. Ha minden igaz, az a felvétel jó lesz összehasonlítási alapnak. Így eljöttem.

56-os villamos már nem jött. Telefonnal a kezemben, állva a szelet és a hideget sétáltam a Déli pályaudvar felé. Azon gondolkodtam, hogy mitől tudok még mindig járni? Nem ettem, nem ittam, csontig átfagytam. Igyekeztem nem gondolkodni, csak fogtam a telefonom, és irány a Déli. Ott megkerestem a 17-es villamost, amivel el tudtam menni egy jódarabig. Aztán még séta. Fél 12-re visszaértem a munkahelyemre.

Délután nagyon zaklatott voltam. Nem tudtam megnyugodni. Nagyon benéztem ezt a napot. Egész délután használhatatlan voltam. Igyekeztem koncentrálni, nem mondom, hogy sikerült. 

Este korán kidőltem a tévé előtt, míg az Ismerős gonoszt néztem. 

Sok embernek tartozom köszöntettel, hogy a tegnapi CT összejött. Egyedül nem sikerült volna.

Köszönöm!