Megjöttem

Megjöttem. Mindig ez az érzés fog el, mikor ideérek a tóhoz. Mintha valaki egy szeretet-paplant terítene a vállamra. Bár egyedül voltam, de a magány érzete elillant. Leültem a partra, és csak néztem a vizet. Lassan nyitottam fel a sebet a mellkasomban. Hagytam, hogy a fájdalom átjárja a testem és feltoluljon az agyamba. Feszített. Nem tudtam többé magamban tartani. Teli torokból üvölteni kezdtem, amíg csak bírtam levegővel. Mély lélegzet, és csak üvöltöttem, üvöltöttem, míg hang jött ki a torkomon. Aztán eleredtek a könnyeim. A sírástól remegett a testem. Végigfolyt az arcomon, le az államon, csöpögött a földre. Hirtelen jött az ötlet. Ledobtam a ruháim, nekifutottam, és teljes erőből rugaszkodtam el a stégtől. Mint egy ketrec, zárt magába a jéghideg víz. Utána már nem maradt semmi...

Szexcset

Néha ő jelentkezett. Néha én. Nem is tudom, hogy kezdődött. Két magányos ember… Saját élete rabszolgája. Még emlékszem a szomorú szemére. A benne feszülő energiára. Csak pár levél. Egy hullámhossz. Néhány szó, mely elindította a történteket. Szinte éreztem a bőre illatát, karja ölelését, érintése melegét. Haja csiklandozta vállamat, ujjaimmal játszottam vele, míg ő nyakamba bújt. Sok mindent ugyanúgy szeretünk. Abban a pózban és úgy ért hozzám, ahogy nekem jó. Éreztem, hogy neki is. Heves volt, és mohó. Egymásra építettük az eseményeket. Mindketten élveztük. Elköszöntünk. Nem találkoztunk.

Rénszarvasok

Imádtam készíteni! Szerintem nagyon helyesek! Arra gondoltam, hogy készítek színes fonalból is párat, de valahogy nem illik hozzá. Hiszen ki látott türkiz rénszarvast? Bár maciban cuki... Szóval így csak barna és krémszínű készült:

Forrás:

https://amigurum.com/2017/09/reindeer-amigurumi-pattern.html?m=0

Tányéralátét

Egyszerű minta, jó volt készíteni, haladós, hamar elkészült:

Minta:

Hiány

Valami nem kerek. Hogy mi hiányzik? Nem tudom megmondani. Talán semmi. Mindenem megvan, ami kell a boldog élethez. Család, munkahely, jó kollégákkal, hobbi, barátok. Minden kerek. Kerek, egész. Azt hiszem, a sebek azok, amelyek még nem gyógyultak be, és ezért okoznak … nem is tudom mit. Fájdalom már nincs. Már csak naponta 172 alkalommal jut eszembe „régi” életem. De mindannyiszor megállapítom, hogy jobb ez így. Csak olyan nagy a változás. De már megtaláltam a helyem. Valahogy mégis… nem is tudom. Nem az igazi. Az űr, amit ütött a mellkasomba, már tele van. Oda zártam az összes fájdalmat, amit így már nem érzek.

Valakinek fontos lenni, egy pillantás, egy érintés… talán ez az, ami tényleg hiányzik. A napok egyszerűen telnek. Munkával, nevetéssel, hobbival és Pepivel. Kevés emberrel találkozom napközben, de ez így van jól. Senkivel sem találkozom, akivel nem akarok, vagy akivel nem jó találkozni. Majd idővel biztos bővül ez a kör, de most elég ez a pár ember, aki körülvesz. Ők nem bántanak, tőlük nem fáj egyetlen szó sem. Jó ez így nekem. Nem kell az érintés, nem kell a pillantás, nem kell a fontosság, mert így legalább nincs hazugság. Inkább legyen szűk, de igaz életem. Hazugságtól, fájdalomtól mentes! Egy zárt világ. Az én világom!