Néha ő
jelentkezett. Néha én. Nem is tudom, hogy kezdődött. Két
magányos ember… Saját élete rabszolgája. Még emlékszem a
szomorú szemére. A benne feszülő energiára. Csak pár levél.
Egy hullámhossz. Néhány szó, mely elindította a történteket.
Szinte éreztem a bőre illatát, karja ölelését, érintése
melegét. Haja csiklandozta vállamat, ujjaimmal játszottam vele,
míg ő nyakamba bújt. Sok mindent ugyanúgy szeretünk. Abban a pózban
és úgy ért hozzám, ahogy nekem jó. Éreztem, hogy neki is. Heves
volt, és mohó. Egymásra építettük az eseményeket. Mindketten
élveztük. Elköszöntünk. Nem találkoztunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése