Az utolsó találkozásról sírva jöttem el. Tudtam, hogy vége. Már hetekkel előtte vége lett. Ott lógott a levegőben. Valami megszakadt közöttünk. Bezárkózott. Nem akart velem lenni, csak én erőltettem. Mert azt hittem neki is jó. Mert úgy éreztem, mikor velem van, jól érzi magát. Tévedtem. Nem haragszom rá. Sosem bántott. Szavakkal sem. Csak nagyon szomorú vagyok. Nem tudom miért szerettem ezt a fiút. Nem tudok kiragadni semmit a lényéből. De volt benne valami, valahol mélyen, ami egyszerűen vonzott. Szerettem nézni az arcát. Sok arca volt. Mikor elmosolyodott, és elhúzta a száját, azt nagyon szerettem. Főleg, ha a fogai is látszódtak. Mikor a gondolataiba merült, még a csigák is komolyabban ültek a feje tetején. Mikor dühös volt, villogott a kék szeme. De leginkább azt szerettem, mikor lélekben is velem volt, és a szemembe nézett. Aztán már nem nézett a szemembe. Nem csókolt meg. Nem kívánt meg. Nem akart már.
Szerettem vékony karját, a kézfejét simogatni, az ujjait érinteni. A hátára betűket rajzolni. És csak ölelni, ölelni. Beszívni illatát. Az valami fantasztikus volt. Megnyugtatott, és elöntött a béke. Jó volt vele.
De egyszer minden véget ér. Így ez is.
Még nem tudom mi lesz velem. Sodródom egyik napból a másikba. De nem tudom miért. Még nincs értelme a napoknak. Meg kell találnom újra önmagam. Valahogy kicsúszott minden a kezemből. Megint…
Pár napja hallottam ezt az idézetet, most nagyon ide illik, így leírom:
„A régi álmok, jó álmok voltak. Ugyan nem váltak valóra, de jó, hogy voltak!”
Előzmények, ha érdekel valakit:
Pár napja hallottam ezt az idézetet, most nagyon ide illik, így leírom:
„A régi álmok, jó álmok voltak. Ugyan nem váltak valóra, de jó, hogy voltak!”
Előzmények, ha érdekel valakit:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése