Futottam _ Vele

Végre! Annyi fájdalom, kínlódás és sírás után újra! Jó volt a pálya, jó volt a hangulat, jó volt ott lenni. És már csak a fáradtságot kellett legyőznöm, a fájdalmat nem! Esőre készültem, de a nap is kisütött, fantasztikus nap volt!

És persze ott volt Ő is. Váratlanul ért. Tétováztam, hogy most menjek oda, vagy bujkáljak egész nap. Végül úgy döntöttem, odamegyek, lesz ami lesz. Azt hiszem meglepődött, de mintha kicsit örült is volna. Egyszer mosolygott is. Megkérdeztem hogy van. Nincs jól. Végül elmesélte mi a helyzet. Sajnálom, hogy mindezen végig kell mennie. És még mindig felelősnek érzem magam. Bánt, hogy nem tudok segíteni. De nem is hagyja. Szerettem volna átölelni, megsimogatni a hátát, megpuszilni az arcát, homlokom belefúrni a nyakába. De nem volt rá igény. Jó volt vele lenni újra, a közelében létezni egy picit. Nem tudom miért van rám ilyen hatással, de mellette midig megnyugszom, és úgy érzem, minden rendben van, és már nem történhet semmi baj. Mert mi együtt vagyunk, és mindent megoldunk és legyőzzük a gondokat. Sajnálom, hogy Ő nem így érez. És nagyon nehezen fogadom el, hogy ennek vége. Még nem tudom elengedni, nem megy, nem hiszem el.

Jól érzékelem?

Jól érzékelem, hogy már sohasem fogsz velem beszélni, és mi már nem vagyunk együtt? Augusztus 5-én szólítottál a nevemen. Ahogy előtte soha. Megszűntem Nyuszikának lenni. Nem tudom miért, nem tudom mi történt, így nem is értem azt, ami most van. A telefont nem vetted fel, az üzenetem nem nézted meg. Azért megérdemeltem volna néhány mondatot.

Én vagyok az, aki mindent megért, akinek nem kell magyarázat. Akit szögre lehet akasztani, és csk úgy el lehet hajítani, ha már nem kell. Én vagyok az, aki lenyeli a békát, akivel bármit meg lehet tenni. Nem hiszem, hogy ezt érdemlem. Vagy ha igen, akkor nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki. Igen, hibás vagyok! Nem akartam neked rosszat, sőt!

És én vagyok az, akinek még mindig hiányzol. Mert veled lenni a rosszban még mindig jobb, mint nélküled lenni.

Annyi minden

Annyi miden történt. De még mindig csak várok. Minden nap futok. Nem tudom mással elütni az időt. Attól elfáradok, egészséges is, másra nem is vagyok alkalmas. Magam mögött hagyom a kilométereket, koptatom az utat, a cipőmet. Világmegváltó gondolataim nincsenek sajnos, nem oldódnak meg a problémáim, de legalább elfáradok, és eltelik az idő. Ötödik napja csak ezt csinálom. Érzem, hogy fáradtak az izmaim, nem mindig esik jól, de megyek előre.

Meghalt a szomszédom. Lement a pincébe, s nem jött fel. Mikor utána ment a felesége, hogy hol marad már, ott feküdt a földön, lefordult a székről. Döbbenet. Nagyon sajnálom őt, jó ember volt. A második gondolatom viszont az volt, hogy nagyon szerencsés. Kár, hogy nem én fordultam le a székről. Azért ez sem normális, hogy ilyen gondolataim vannak. Valamit tennem kellene, kezdeni magammal valami hasznosat. …

Augusztus 27-én kiderül. Az még olyan messze van. Addig még nagyon sok kilométert kell futnom. Azt hittem a héten meg lesz az eredmény, de nem. Úgyhogy várok.

Eltűnt. Nem beszél velem. Sajnálom. Olyan jó volt vele. Minden. De tényleg minden. Szeretném, ha boldog lenne! Ha nem velem, akkor nélkülem. Remélem összejönnek a dolgai, és valamikor még a jövőben lesz alkalmam beszélni vele. Jó volt veled, köszönöm! Hálás vagyok a sok együtt töltött élményekért, amit mással nem tudtam volna így megélni! Számomra tökéletes vagy! Egy nagyszerű férfi! Örülök, hogy az utamba sodort az élet, ennek így kellett lennie. Kellett, hogy találkozzam valakivel, aki bebizonyítja, hogy vannak még remek férfiak a világon. Bár lehet, hogy csak egy. De vele találkoztam, része lehettem a világának, egy nagyon pici szelete az életének.