A változás mindig nehéz. Nem tudhatom előre, mit hoz magával. Csak bízom abban, hogy jobb lesz. Hinni kell, másképp nem megy. Nem volt zökkenőmentes a költözés, és elég nagy szervezést igényelt, de túl vagyok rajta. Minden a helyén. Kiszanálva, kidobva, eltávolítva ami nem kell. Csak az van, ami a mindennapi életemhez szükséges. Még nem szoktam meg az új lakást, hogy ide megyek "haza". Nem tudom lesz-e valaha otthonom. Lesz-e olyan hely, amire azt mondom megjöttem. Azt mondják ott van az otthon, ahol a szív. Mivel az én szívem alapvetően romokban van, lelkem szőnyege alá besöpörve, így az otthon fogalma elérhetetlen távlatokban van számomra.
Még nincs net és tévé előfizetésem, így nem dolgoztam a hétvégén, a tévét sem bámultam, így maradt a tanulás. Azt sem vittem túlzásba, nem tudtam koncentrálni, de bámultam a jegyzeteimet, és remélem, azért valami megmaradt.
Voltam futni is, szombat-vasárnap. Meg kell találnom a futóköröm. A szombati rövid lett, a vasárnapi pedig hosszú, az eltévedésemnek köszönhetően. Többször is meg kellett állnom, hogy megnézzem, hol vagyok egyáltalán. Majd alakul ez is.
Hétfő reggel van, a taposómalom elindult. Csinálom a napokat egymás után. Sodródom. Csak sodródom... Annyira jó lenne tudni, hogy hova és miként tartok. Partot érni valahol végre. De ebben a pillanatban azt sem tudom milyen messze van a másik oldal, egyáltalán merre induljak, milyen sebességgel haladjak. Jó lenne látni a fényeket, hogy meglegyen az irány, ha lenne egy kitűzött cél és tudnám, hogy afelé haladok. De csak lebegek az óceán közpén egy papírhajóban, ami bármelyik pillanatban elsüllyedhet. Bármelyik pillanatban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése