Szivatnak, több szinten is

 Szóval kiírtam a szabit hétfő-keddre a kezelés miatt. Pénteken elmentem vérvételre, ahol rossz lett a fehérvérsejt számom, ezért kaptam injekciót, és itthon én is adtam magamnak szombat-vasránap. Mondták, hogy erre az injekcióra nem lehet kezelést kapni, ezért csúszik a kemo. Hát jó. Szóltam a főnökömnek, hogy mégsem leszek szabin, nem kapok kezelést. Jó. Hétfőn vérvétel ismétlés, reggel 7-kor. Bementem. Mondta a nővér, hogy ki vagyok írva kezelésre. Mondom ne már, hiszen azt mondta az orvos nem kaphatok, meg hát nem is úgy készültem, nincs nálam cucc. De ki vagyok írva. Szóval hazamentem, és fél10-re cuccal visszamentem. Szóltam a főnökömnek, hogy mégis kapok kezelést, szóval szabi. Mondta jó, ne aggódjak. 11-kor meg lett a vérvétel eredménye, ami rendben van, egy értékem kicsit alacsony, de hát az injekció miatt nem kaphatok kezelést, menjek haza. Majd odament a nővér a táblához, és letörölte a nevem. 

Én annyira kiborultam. Rengeteget sírtam. Csak egy adat vagyok a rendszerben, senkit nem érdekel az, hogy egyébként ember vagyok, van életem, vannak érzéseim. Van egy protokoll, amit követnek, felírnak a táblára, majd letörölnek, nekik aztán baromira mindegy. Teljesen el vagyok keseredve...

Este felhívott Ő. Több mint 2 órát beszélgettünk. Lehet, hogy Ő nem érzi, de én még most is azt érzem, hogy valahol nagyon mélyen kapcsolódunk. Van közöttünk egy olyan érzelmi szál, amit nem lehet csak úgy elvágni. Megértettem, hogy nem szeret és nem akar velem lenni. De a beszélgetéseink nagyon tartalmasak, mindig is azok voltak. Ő megért, én megértem őt, hogy min megy keresztül. Az utolsó bulin nem vettem részt. Mondta, hogy beszéltek rólam, természetesen, hiszen nem voltam ott. És hogy mindenki megérti Őt, hogy elhagyott, ne vegyen a vállára egy ilyen terhet, mint én. Ugye, minek az embernek ellenség, ha vannak barátai is. A csoportból kiléptem, a beszélgetést töröltem. Nekem senkire sincs szükségem, főleg akinek teher vagyok az életében. Megbírkózom a problémákkal egyedül, ahogy korábban is tettem. Biztos meggyógyulok, nem tudom meddig fogok élni, de természetesen nem teszek senkire akkora terhet, amekkora én vagyok. Élem az életem, s egyszer majdcsak vége lesz. 

Nagyon rosszul vagyok _ állítólag

 Pénteken voltam vérvételen a hétfői kemo miatt. Fél 1 körül. Hazajöttem, megebédeltem, még egy picit dolgoztam, aztán elkezdtem írni egy beadandómat a sulihoz. Olyan 3 óra felé csörgött a telefonom, az onkológiai osztályról hívtak, hogy hogy érzem magam. Mondom köszönöm jól vagyok, de nem értettem az egészet. Merthogy a vérképem azt mutatja, hogy én most nagyon rosszul vagyok, lázas, beteg, nem vágódtam-e el, stb. Elkezdtem nevetni, hogy ne már, egész héten dolgoztam, most is a gép előtt ülök, nincs semmi bajom. De hogy azonnal menjek be az osztályra, és akkor innentől kezdve nem dolgozhatok, nem mehetek iskolába, mert én most nagyon rosszul vagyok. 

Bementem.

Ekkor már egy másik nővér volt az osztályon. A probléma az, hogy a fehérvérsejt számom nagyon alacsony, ami azt jelenti, hogy fogékonyabb vagyok a betegségekre. Mérjem a lázam, maszk, készfertőtlenítő, és kész. Kaptam egy injekciót, szombaton és vasárnap magamnak kell beadnom, ez felnyomja a fehérvérsejt számot. Legalább lesz mit rombolni. Kérdeztem a nővértől, hogy mondja már meg, hogy most hogyan kellene rosszul lennem, vagy mit kellene éreznem, mert úgy tűnik, én még ezt sem tudom jól csinálni. Mondta, hogy láz és rossz közérzet. Hát, nem vagyok lázas és nem vagyok rosszul. Az injekció mellékhatása a lapos csontok fájdalma. Eddig kettőt szúrtam be, ma adom be a harmadikat, de nem érzem a mellékhatást. Remélem ez nem baj. Hétfőn reggel 7-re kell mennem vérvételre, és ha minden rendben lesz, akkor pár nap pihi, és úgy folytatjuk a kezelést. Nagyon sajnálom, hogy az egész csúszik egy héttel, de igazából mindegy, csak gyógyuljak meg. Természetesen mehetek iskolába, és dolgzoni is. Mondtam a nővérnek, ha most engem bezárnak egy szobába azzal a gondolattal, hogy rosszul vagyok, fél óra múlva rosszul leszek. De ne rakják már belém ezt az érzést.

Bár fizikailag nem vagyok rosszul, nagyon nehezen birkózom meg a lelki részével. Semmihez nincs kedvem, sehova nem megyek. Hova is mehetnék egyedül. Dolgozom, tanulok, hétvégén suli. Ez az utolsó hétvége, hogy mennem kell. Lesz két prezentációm és egy vizsgám. Aztán júniusban 3 vizsga, 1 online, 2 írásbeli. Nem tudom mihez kezdek majd ezzel a rengeteg szabadidővel. Szombat-vasárnap itthon egyedül. El nem tudom képzelni mit csináljak. Persze, ilyenkor jöhetnek a nagyszerű tanácsok, hogy olvass, nézz filmeket, és fű de jó lesz neked. Meg hát egyébként sem látszik semmi. Na, ettől be tudok pöccenni. A "nem látszik semmi", meg a "mit érzel". Mit éreznék? Pisilni kell, vagy fázik a lábam. A barátok közül senki nem érti min megyek keresztül. Senki nem ment ezen keresztül, szerencsére. Ugyan úgy hívnak bulizni, ahova persze nem mehetek el, én nem ugrálhatok, táncolhatok, énekelhetek, nem mehetek tömegbe, nem futhatok, nem biciklizhetek. Amíg Ő velem volt, addig elmentem, mert úgy éreztem hozzá tartozom, és vigyáz rám. De ennek vége. Egyedül nem megyek. Minek is mennék? Hogy üljek egy széken a sarokba, és nézzem, milyen jól érzik magukat a többiek? Miközben megsimogatják a vállam és szánakozó mosollyal illetnek... Persze, ők sem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Ezért jobb, ha nem megyek sehova. Itthon maradok, egyedül...

Megváltoztam. Külsőleg is, belsőleg is. Eddig vidám és bolond voltam, sokat nevettem és viccelődtem. Nem tudom megmondani, mikor nevettem utoljára, szívből. Persze mosolygok, mikor az a helyes cselekedet, főleg azért, hogy hagyjanak békén. Tele van a fejem a betegségemmel, és szomorúsággal. Nem tudok örülni semminek. Kevés a hajam, a maradékot lófarokba fogom, hogy napközben ne érezzem, hogy potyog. Talán a fele nem hullott ki, de úgy az egyharmada már biztos, vagy annál egy picit több. Sosem szerettem így hordani a hajam, nem áll jól. Csúnya vagyok. Nem tudok csinosan öltözni, mert az összes nadrágom cipzáros, és pont ott van a cipzár, ahol a sebem, és nyomja. Szeretek szoknyát hordani, de képzeljétek, hogy az összes harisnyanadrágnak középen van a varrása, ami szintén nyomja a sebem. A körmöm sem tudom még megcsináltatni, mert nem nőtt még le az eltávolítás okozta roncsolás. Elhanyagoltnak érzem magam. Egyáltalán nem vagyok már nő. És ezen az sem segít, hogy elhagyott. Ki is akarna velem lenni, egy ilyen ronccsal?!

Szóval nem tudok megbírkózni a problémákkal. Ha vége lesz a sulinak, keresek segítséget.

Ezt most nagyon elszúrtam

Tudom, hogy nincsenek rossz döntések az életben, csak döntések vannak. Az sosem derül ki, hogy ha máshogy döntötünk volna, mi lett volna, így nem tudjuk, hogy jó vagy rossz döntést hoztunk. Az életem döntéseim sorozata. És valamit nagyon rosszul csinálok. Mindig, mikor azt hiszem, hogy nem lehet már rosszabb, valami történik, valaki ássa alattam a gödröt, és még lejjebb kerülök benne. Nem tudom mi jöhet még.

Az elmúlt időszakban igazán boldog voltam. Szerettem a munkám, s jött a suli, ami igazán feltöltött, aztán megjött a férfi is az életembe, és úgy éreztem, hogy annyi szenvedés után igenis megérdemlem, hogy nekem is kerek legyen az életem, és boldog lehessek. Aztán jött a betegség. Ez igazán nagy törés az életemben. Hibáztatom magam, hogy nem mentem korábban orvoshoz az aranyeremmel. Elszúrtam. Ezt nagyon, de nagyon elszúrtam. Szégyellem magam mások előtt, mikor elmondom mi történik velem éppen. Szégyellem az életem, szégyellem a betegségem. Szégyellem, hogy nem tudom azt csinálni, amit eddig, egy teljesen új életet kell élnem, aki nem én vagyok. Tényleg úgy érzem, hogy mások élik az én életem. Mások járnak futni, biciklizni, mások buliznak, táncolnak és énekelnek. Amit eddig én csináltam. Én meg be vagyok zárva a lakásba, és valaki más életét élem, aki otthon ül és ennyi neki elég. Nincs kedvem menni sehova. Hova is mehetnék? Egyedül…

Elszúrtam. Nagyon elszúrtam azt a szombati „hisztit”. Bár nekem is lehet rossz napom, nyomaszt a betegség, az iskola, a munka. És igen, rosszul esett, hogy nem írt, hogy nem jön haza. Elszúrtam, mikor ezt elhisztiztem neki. De semmi mást nem kellett volna tennie, mint hogy átölel, és akkor tudom, hogy nincs baj. De baj volt. Nagy baj. Nem szeret, egyedül akar lenni, nem alkalmas párkapcsolatra. Csak eljátszotta. Én pedig nem vettem észre. Talán azért, mert én nem játszottam. Nekem szívből jött. Csak ültem a széken, és próbáltam felfogni, hogy ennek is vége. Nem tudtam mit mondani, mint hogy nem akarom Őt elveszíteni. De hát nem szeret. Tudtam, hogy ha kimegyek az ajtón, akkor valósággá válik, és nem látom többé. De mennem kellett, tiszteletben tartva a döntését. Kimentem az ajtón, ami becsukódott mögöttem. Végleg.

2. kemoterápia

 Kevesebb cuccal érkeztem, már tudtam, hogy sokmindenre abban a két napban nincs szükségem. Busszal mentem, így volt a legegyszerűbb számomra. Hamar megkaptam a szobám, kétágyasban voltam. Beszéltem a főorvossal (ő a kezelőorvosom), elmondtam hogy vagyok, és feltettem neki a sok-sok kérdésem, amit összeírtam. Mindenre kaptam választ, valamint a szájszárazságra írt receptet. Aztán elkezdődött.

Mivel a bal karomban az első alkalommal mellé ment az anyag, és azóta sem jött helyre, így újra a jobb karom lett megszúrva. Háromszor. Először nem sikerült, másodszor mellé ment. A harmadik már jó lett. Lementek az előkészítő infúziók, gyorsan. Aztán jött az első kemo. Még mindig nem tudom mi az, azt mondta az ápolónő nem is kell tudnom, elég ha ő tudja. Szerintem meg nem. Majd legközelebb megkérdezem. Aztán ismét átmosó, ezt már tudom, hogy májvédő és sejtregenráló infúziók voltak, majd jött a 44 órás. 

A két nap kórház alatt 4 meetingen vettem részt, nagyon lefárasztott. Első éjjel szinte semmit nem aludtam. Ami maradt időm tanulni próbáltam Nemzetközi ügyleteket. Vizsgára készültem (volna). A szobatársam egy cuki néni volt, Emi. Azt mondta Isten ajándéka vagyok, hogy ilyen kedves szobatársat adott neki. 52 éves házasok a férjével. És még mindig szerelmesek. Minden mozdulatuk, minden szavuk a másik érdekében, védelmében történt. Jó volt megismerni őket. Sajnos még találkozunk.

Szerdán korán reggel, kb 6 órakor megkaptam a zárómat. Hívtam Keresztanyut, mert már tudom, hogy csak kísérővel lehet hazamenni. Míg beért a kórházba, összepakoltam és átöltöztem. Hazafele volt egy koccanásunk, a zebránál mi megálltunk, a mögöttünk haladó jármű már nem. Sajnálom a történteket. 

Ahogy hazaértem nekiálltam dolgozni, végigtoltam a napot, próbáltam behozni a lemaradást. Iszonyúan elfáradtam. Aztán jött értem Ő, elmentünk hozzá, majd bevásárolni, fél 8-kor értünk haza. Nagyon kimerültem. Csütörtökön is végig dolgoztam a napot, pénteken délelőtt is, aztán indultam suliba. Nem volt időm ebédelni sem. Érzem, hogy nem jó ez így. Sokkal több pihenésre lenne szüksége a szervezetemnek. Nemsokára vége lesz a sulinak, utána talán jobb lesz. Aztán ha nem bírom a munkát, elmegyek táppénzre. Nincs más megoldás.

Mellékhatások: A hétfő a szokásos mederben zajlott, semmi tünet. Kedden sem. Szerda reggelre bedagadt a torkom és berekedtem. Feldagadt az arcom, és kipöttyösödött a bal combom. És elkezdett hullani a hajam. Csütörtök volt a mélypont. Lezuhanyoztam, csomókba, marokszám szedtem ki a hajam. Fájt a torkom, enyhe hasmenés, és a furcsa íz a számban. Végigsírtam a napot. Asszem most tudatosult bennem úgy igazán, hogy ez kemény menet lesz. Péntekre a torokfájás maradt meg, és elkezdett fájni az ínyem. A hasmenés elmúlott, a hajhullás nem, és sajnos nem is fog. Hízni továbbra sem tudok, pedig nagyon sokat eszem. A jobb karomban a vénák felmaródtak. Elég csúnya. Nem tudom a következőt hova kapom majd, mert szerintem ebbe nem szabad, a másik karom meg nem biztos, hogy meggyógyul addig. Majd lesz valami.

Az érzéseim: Megbuktam mint nő. Eltűnt a kapcsolatunkból az intimitás. Mint két jóbarát, úgy vagyunk együtt. Én továbbra is vonzódom hozzá, szerintem jóképű és csodálatos ember, és hálás vagyok minden egyes napért, mikor mellette ébredhetek. Viszont Ő már nem ér hozzám. Nem közeledik. Megváltoztam. Én is érzem. Már nem vagyok elég jó támasz, mert a saját problémámmal is foglalkozom, és azt hiszem ez igazán nagy baj most az életemben. Élni szeretne - ezt mondta. Korábban buliztunk, ittunk, énekeltünk, táncoltunk. Szinte minden hétvégén. Ha nem, akkor felnyitottunk egy üveg bort, és tartottunk egy szexpartit. Nekem ez most kiesik. Nem vagyok vonzó, nem vagyok aktív, nem énekelek és nem táncolok. Én az életemért küzdök.

A zene szól, de én már nem hallom...

1. Kemoterápia

 Hétfőn érkeztem az osztályra, annyit kértek 8.00 órán menjek. Olyan fél 9 körül értem oda. Megmutatták az ágyam, átöltöztem. Az ápolónő tájékoztatott, hogy a főorvos úrhoz fogok tartozni, mert ő helyettesíti a kezelőorvosomat, aki őszig nem dolgozik. (Kb. akkor ér véget a kezelésem.) Jött is Főorvos úr, bemuatkozott, bementünk az irodájába, s nagyjából ugyan azt elmondta, amit korábban már a doktornő. Vissza a szobába, s a bal alkarba bekötötték a branült. Az előkészítés lement, már a kemo csöpögött, mikor észrevettem, hogy búbosodik a karom. Mellé ment az anyag. Szóltam a nővérnek, átkötötték a jobb karomba. A bal viszont nagyon fájt. Kaptam bele hialuronsav injekciót. Így a jobb karomba folytatódott az infúzió. Nem tudom hány tasak micsoda folyt le, rengeteg. Amire emlékszem, hogy kaptam gyomorvédőt és hányáscsillapítót. Majd legközelebb jobban figyelek. A hétfő csendesen telt, tanultam.

Kedden ébredéskor kimentem mosdóba, és észrevettem, hogy feldagadt az arcom. Jeleztem a nővéreknek, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Kedden nagyon sokat ettem, nem tudom miért, de folyamatosan azt éreztem, hogy ennem kell. Más tünet nem volt.

Szerdán hajnalban lecsöpögött a 44 órás kemo. Más alkalommal ekkor már jöhetek is haza, de most meg kellett várnom az orvost, hogy megbeszéljük hogy vagyok. Az arcom továbbra is dagadt volt, és a torkom is bedagadt. Azt mondta Főorvos úr, hogy ne egyek fagyit, vagy a hűtőből, mert fájni fog. Megkaptam a zárójelentésem, a következő kezelés időpontját, és a laborbeutalót. Minden kezelést megelőz egy vérvétel, ahova majd pénteken kell mennem, a kezelés pedig minden második héten hétfőn-kedden van. Szerdán kezdtem el érezni (elég intenzíven) a kemo ízét a számban. Igyekeztem enni, hogy ne érezzem. 

Csütörtökön vettem észre, hogy kipattogott a bal combom, továbbra is érzem a fura ízt, és meg van a torokdagadás. 

Péntekre elmúlott a furi íz, a torokfájás meg van, és elkezdődött az orrnyálkahártya és szájszárazság.

Szombat: torokfájás, száj- és orrnyálkahártya szárazság. Fáj a fogmosás, fáj az ínyem, mar a fogkrém.

Vasárnap: ez a mai nap. Torokfájás, orr- és szájszárazság. A kamillatea úgy tűnik használ picit. 

Összességében jól vagyok. Az első kezelést azt hiszem egész jól megúsztam. Végigdolgoztam a hetet, tanultam, beadandót írtam. Pénteken suli, angol ZH. Szombat suli, vállalati pénzügyek ZH. És egyéb órák. Estére nagyon kimerültem, keveset aludtam. A bal karom még mindig érzékeny.

Elkezdtem írni a kérdéslistámat az orvosnak.