Nagyon rosszul vagyok _ állítólag

 Pénteken voltam vérvételen a hétfői kemo miatt. Fél 1 körül. Hazajöttem, megebédeltem, még egy picit dolgoztam, aztán elkezdtem írni egy beadandómat a sulihoz. Olyan 3 óra felé csörgött a telefonom, az onkológiai osztályról hívtak, hogy hogy érzem magam. Mondom köszönöm jól vagyok, de nem értettem az egészet. Merthogy a vérképem azt mutatja, hogy én most nagyon rosszul vagyok, lázas, beteg, nem vágódtam-e el, stb. Elkezdtem nevetni, hogy ne már, egész héten dolgoztam, most is a gép előtt ülök, nincs semmi bajom. De hogy azonnal menjek be az osztályra, és akkor innentől kezdve nem dolgozhatok, nem mehetek iskolába, mert én most nagyon rosszul vagyok. 

Bementem.

Ekkor már egy másik nővér volt az osztályon. A probléma az, hogy a fehérvérsejt számom nagyon alacsony, ami azt jelenti, hogy fogékonyabb vagyok a betegségekre. Mérjem a lázam, maszk, készfertőtlenítő, és kész. Kaptam egy injekciót, szombaton és vasárnap magamnak kell beadnom, ez felnyomja a fehérvérsejt számot. Legalább lesz mit rombolni. Kérdeztem a nővértől, hogy mondja már meg, hogy most hogyan kellene rosszul lennem, vagy mit kellene éreznem, mert úgy tűnik, én még ezt sem tudom jól csinálni. Mondta, hogy láz és rossz közérzet. Hát, nem vagyok lázas és nem vagyok rosszul. Az injekció mellékhatása a lapos csontok fájdalma. Eddig kettőt szúrtam be, ma adom be a harmadikat, de nem érzem a mellékhatást. Remélem ez nem baj. Hétfőn reggel 7-re kell mennem vérvételre, és ha minden rendben lesz, akkor pár nap pihi, és úgy folytatjuk a kezelést. Nagyon sajnálom, hogy az egész csúszik egy héttel, de igazából mindegy, csak gyógyuljak meg. Természetesen mehetek iskolába, és dolgzoni is. Mondtam a nővérnek, ha most engem bezárnak egy szobába azzal a gondolattal, hogy rosszul vagyok, fél óra múlva rosszul leszek. De ne rakják már belém ezt az érzést.

Bár fizikailag nem vagyok rosszul, nagyon nehezen birkózom meg a lelki részével. Semmihez nincs kedvem, sehova nem megyek. Hova is mehetnék egyedül. Dolgozom, tanulok, hétvégén suli. Ez az utolsó hétvége, hogy mennem kell. Lesz két prezentációm és egy vizsgám. Aztán júniusban 3 vizsga, 1 online, 2 írásbeli. Nem tudom mihez kezdek majd ezzel a rengeteg szabadidővel. Szombat-vasárnap itthon egyedül. El nem tudom képzelni mit csináljak. Persze, ilyenkor jöhetnek a nagyszerű tanácsok, hogy olvass, nézz filmeket, és fű de jó lesz neked. Meg hát egyébként sem látszik semmi. Na, ettől be tudok pöccenni. A "nem látszik semmi", meg a "mit érzel". Mit éreznék? Pisilni kell, vagy fázik a lábam. A barátok közül senki nem érti min megyek keresztül. Senki nem ment ezen keresztül, szerencsére. Ugyan úgy hívnak bulizni, ahova persze nem mehetek el, én nem ugrálhatok, táncolhatok, énekelhetek, nem mehetek tömegbe, nem futhatok, nem biciklizhetek. Amíg Ő velem volt, addig elmentem, mert úgy éreztem hozzá tartozom, és vigyáz rám. De ennek vége. Egyedül nem megyek. Minek is mennék? Hogy üljek egy széken a sarokba, és nézzem, milyen jól érzik magukat a többiek? Miközben megsimogatják a vállam és szánakozó mosollyal illetnek... Persze, ők sem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Ezért jobb, ha nem megyek sehova. Itthon maradok, egyedül...

Megváltoztam. Külsőleg is, belsőleg is. Eddig vidám és bolond voltam, sokat nevettem és viccelődtem. Nem tudom megmondani, mikor nevettem utoljára, szívből. Persze mosolygok, mikor az a helyes cselekedet, főleg azért, hogy hagyjanak békén. Tele van a fejem a betegségemmel, és szomorúsággal. Nem tudok örülni semminek. Kevés a hajam, a maradékot lófarokba fogom, hogy napközben ne érezzem, hogy potyog. Talán a fele nem hullott ki, de úgy az egyharmada már biztos, vagy annál egy picit több. Sosem szerettem így hordani a hajam, nem áll jól. Csúnya vagyok. Nem tudok csinosan öltözni, mert az összes nadrágom cipzáros, és pont ott van a cipzár, ahol a sebem, és nyomja. Szeretek szoknyát hordani, de képzeljétek, hogy az összes harisnyanadrágnak középen van a varrása, ami szintén nyomja a sebem. A körmöm sem tudom még megcsináltatni, mert nem nőtt még le az eltávolítás okozta roncsolás. Elhanyagoltnak érzem magam. Egyáltalán nem vagyok már nő. És ezen az sem segít, hogy elhagyott. Ki is akarna velem lenni, egy ilyen ronccsal?!

Szóval nem tudok megbírkózni a problémákkal. Ha vége lesz a sulinak, keresek segítséget.