Az elmúlt időszakban igazán boldog voltam. Szerettem a munkám, s jött a suli, ami igazán feltöltött, aztán megjött a férfi is az életembe, és úgy éreztem, hogy annyi szenvedés után igenis megérdemlem, hogy nekem is kerek legyen az életem, és boldog lehessek. Aztán jött a betegség. Ez igazán nagy törés az életemben. Hibáztatom magam, hogy nem mentem korábban orvoshoz az aranyeremmel. Elszúrtam. Ezt nagyon, de nagyon elszúrtam. Szégyellem magam mások előtt, mikor elmondom mi történik velem éppen. Szégyellem az életem, szégyellem a betegségem. Szégyellem, hogy nem tudom azt csinálni, amit eddig, egy teljesen új életet kell élnem, aki nem én vagyok. Tényleg úgy érzem, hogy mások élik az én életem. Mások járnak futni, biciklizni, mások buliznak, táncolnak és énekelnek. Amit eddig én csináltam. Én meg be vagyok zárva a lakásba, és valaki más életét élem, aki otthon ül és ennyi neki elég. Nincs kedvem menni sehova. Hova is mehetnék? Egyedül…
Elszúrtam. Nagyon elszúrtam azt a szombati „hisztit”. Bár nekem is lehet rossz napom, nyomaszt a betegség, az iskola, a munka. És igen, rosszul esett, hogy nem írt, hogy nem jön haza. Elszúrtam, mikor ezt elhisztiztem neki. De semmi mást nem kellett volna tennie, mint hogy átölel, és akkor tudom, hogy nincs baj. De baj volt. Nagy baj. Nem szeret, egyedül akar lenni, nem alkalmas párkapcsolatra. Csak eljátszotta. Én pedig nem vettem észre. Talán azért, mert én nem játszottam. Nekem szívből jött. Csak ültem a széken, és próbáltam felfogni, hogy ennek is vége. Nem tudtam mit mondani, mint hogy nem akarom Őt elveszíteni. De hát nem szeret. Tudtam, hogy ha kimegyek az ajtón, akkor valósággá válik, és nem látom többé. De mennem kellett, tiszteletben tartva a döntését. Kimentem az ajtón, ami becsukódott mögöttem. Végleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése