Új aggodalmak, furcsa érzések

 Kopog az eső az ablakon. Ő meg kint van. Kevergetem a kávémat, bámulok kifelé. Hideg szél rázza a szürke faágakat. Meg fog fázni. Elindítom a mosógépet és takarítom a zuhanykabint. Remélem nem lesz beteg. Felmosom a fürdőszobát. Az a fránya szakdolgozat. Írni kellene már végre. Elkezdődik a gyakorlatom is. Mosogatok. Gyakorlati napló. Lövésem sincs az egészről. Súrolom a mosogatót. Megkaptam a feladatot is a gyakorlathoz. Nem is értem. Pedig többször elolvastam. Lehajtom a ruhákat a szárogatóról. Esik. Remélem nem ázik bőrig. Felmosok. Már eltelt pár óra. Lassan hazaér. Kucorgok a kanapén, míg szárad a padló. Nézem a telefonom. Nyomkodom. Nem volt elérhető. Még kint van. Fúj a szél. Aggódom. 

Nekem semmi sem jó

 Fáradt vagyok. Hajtom magam. Nincs egy szabad percem sem, mindent és azonnal akarok. Sokat dolgozom, reggel fél 7-7 körül kezdek. Hetente 2-3x megyek Budapestre, onnan munka után haza. Felkapom a futóscuccom, mert futni kell, mert az egészséges, és segíti a gyógyulásomat. Ezt gondolom. Hajtok. Próbálok javítani az időmön, emelni a távon. Sokat megyek. Most már tudom, hogy azért, mert ha folytatjuk a kezelésem, újra térdre fog kényszeríteni az élet. És én meg fogok hajolni előtte, mert nincs választásom. Alázattal fogok menni a kórházba, hagyom, hogy folyjon belém a méreg, hogy szétmarja a vénáim, hogy kihulljon a hajam, hogy szétrepedjen a bőröm. Mindezt csak azért, hogy legyen esélyem egy normális életre. Egyszer, valamikor. Évek múlva. Sok-sok év múlva.

Esténként próbálom írni a szakdogám. Nincs időm. Mert ha kórházba kell mennem, nem fogom tudni folytatni. Be kellene fejeznem pár héten belül. Mert később, ha szétrepednek az ujjaim, nem fogok tudni gépelni. Vagyis csak nagyon nehezen. Jó lesz szakvizsgázni sapkában, kesztyűben, maszkban. Vékonyan, betegen...

Barátokkal találkozom. Igyekszem időt szakítani rájuk. És akkor csak velük foglalkozom. Szeretem őket. Úgy érzem, nem vagyok eleget velük. És ha meghalok, nagyon fognak hiányozni. Mert ha nem leszek, nem lehetek velük. Soha többé

Nagyon sok férfi vesz körül. Nem értem hogyan alakult ez így. Tudom, hogy lökött vagyok, sosem voltam normális. De egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy nő. Még mindig vagyok kisfiú, vagy egy elcseszett moncsicsi, mint nő. Talán soha többé nem leszek kívánatos. Azt mondják szép vagyok, hogy jó velem lenni, hogy hatással vagyok rájuk. Szeretnek velem beszélgetni, eltölteni az időt. Próbáltam, bármit találok ki, minden jó nekik. Nem értem. Ó, és persze, én nem érzem ugyanezt. Nincs senki, aki tartaná velem a lépést. Aki megfogná a kezem, és húzna magával előre, mint a forgószél, csak menni, tapasztalni, nevetni, és boldognak lenni. Nekem semmi nem jó. Nekem senki nem jó. Talán a legnagyobb baj az, hogy én nem felelek meg magamnak. Megváltoztam, és nem tudom elfogadni ezt az új embert. Mintha küzdenék magammal, a régi Brigi és ez az új Idegen Lány. 

Jó lenne leülni. Kicsit megpihenni. Március 3. pet CT. Majd akkor pihenek. És utána megint visszavonulok. Mert ugyan az én kérésemre, de folytatjuk a kezelésem!

Ilyen volt, ilyen lett

 Nem szeretem a fotókat. De gondoltam készítek egy kis folyamatábrát arról, hogyan alakult a kinézetem az elmúlt évben. Nagyon friss fotó nincs rólam, nem bírom a kamerát...

Egy piros lufi emlékére

 Nagyon örültem neki, boldogan cipeltem végig az utcán. Úgy éreztem, mindenki engem néz. Sugároztam a pozitív energiát, és a föld felett 10 cm-rel lépkedtem. Jött velem, szépen, hazafelé. Örömmel nyitottam neki ajtót, és engedtem be otthonomba. 

Lestem minden kívánságát. Tudtam, mit szeret, kiszolgáltam. Sokszor hozzáértem, nézegettem, békén hagytam, had lebegjen. Feszesen simult a napsütésbe, úszott a fénnyel. Sokszor csimpaszkodtam bele, fogtam madzsagját, s húztam magammal a boldogságba. Nevetésem ölelte, érintésem megnyugtatta. 

Egy nap, már nem tűnt olyan vidámnak. Alacsonyabb volt, és kicsit ráncos. Nem baj, majd elmúlik. Vannak ilyen napok is. Megölelgettem, símogattam, békén hagytam. 

Aztán még alacsonyabbra költözött. Már egyáltalán nem csillogott. Mély barázdák lepték el. Távolról figyeltem. Szomorú lettem, nem tudtam mit tegyek.

Aztán a földön ébredt. Pici volt, teljesen összeaszott. Próbáltam életet lehelni bele, puszilgattam, akartam, hogy újra éljen. Tenyeremre fektettem, és csak néztem. Észrevétlenül szállt el belőle az erő.

Kétségbe estem, nem tudtam mit tegyek. Hogy történhetett ez?

A Beatből hazacipelt piros lufi emlékét sokáig őriztem. Még senkit sem szerettem így!

Onkológustól onkológusig

Csütörtökön mentem a doktornőhöz. Most is kiegyensúlyozott és pozitív volt, mint mindig. Megbeszéltük hogy érzem magam. Megnézte a bőröm, szép. Mérlegeltek. Papírom van róla, hogy 5 kg-ot híztam. :-) Kaptam vérvételre beutalót, valamint PET CT-re küldenek. Ennek nagyon örülök. Egyeztettük a telefonszámom. 1-2 héten belül hívnak. Nagyon várom! Akármi is lesz az eredmény, szeretném tudni. Vérvételre rögtön el is mentem. Péntekre készen is lett. Még mindig kevés a fehérvérsejt számom. De csak egy hajszállal. Azon kívül 3 értékem tér el a tartomány értéktől, de azok is csak éppen hogy. Összességében szerintem egy nagyon jó véreredményt produkáltam. Tumormarkert nem kért a doktornő. Azt mondta, hogy 2 hónapja volt, akkor mindegyik tartományon belül mozgott, így nem kell most. Na mindegy, legalább megyek PET CT-re, és ez szuper!

A baj az, hogy Anyu is beteg. Szájpad rosszindulatú daganata. Leginkább a dohányzás okozza ezt a fajta daganatot. Hát igen. 14 éves kora óta dohányzik. Elküldték CT-re. Február 27-én kell befeküdnie, 28-án műtik. Elolvastam az összes papírját. Nagyon nagy műtéte lesz. Nagyon nagy! Kimetszik a szájpadot, nyálmirigyekkel töltik fel az űrt (mert valamit tenni kell oda), karjából vagy lábából vesznek bőrt, azzal fedik le. Kiveszik a nyaki nyirokmirigyeket. Orrszondán keresztül fogják táplálni 5-6 napig, addig nem érheti étel a sebet. Aztán írtak még egy nagycsomó dolgot. Hogy másképp fog majd beszélni, mert műtve lesz ott bent minden, és a hegesedés is alakít rajta. Leírták a műtét kockázatait. Borzasztó. Anyu szomorú. Azt mondta, hogy ő nem gondolt rá, hogy neki is lehet baja. Pedig mindenkivel megtörténhet. Bárkivel. Hidegzuhanyként érte. Fél. Érthető. Nem tudom hogy fogja viselni a műtétet. Nem fiatal már, és a fájdalmat is rosszul viseli. A felépülés is hosszú lesz. 

Nem tudom mi lesz vele. Nem tudom mi lesz velem. Nem tudom mi lesz

Visszatekintés

Csütörtökön megyek a doktornőhöz. Nagyon sokat jár az eszemben a folytatás. Nem tudom mi van odabent. Olyan rossz, hogy nem tudok semmit. Nem látok magamban. Csütörtökön megyek. Vérvétel, CT. A vérvétel eredménye hamar megvan, kíváncsi vagyok hogyan alakulnak a tumormarkerek. És utána CT. Na, attól nagyon félek. Félek, hogy nagyot nőtt az a 2 mm-es, attól is, hogy esetleg lett több áttétem. Félek, hogy esetleg van újabb a vastagbelemben. Vagy esetleg a tüdőmben. Nagyon jól érzem magam. Olyan jókat futok. Már szépen javítottam az időmön is. Még egy pár hónap, és újra a régi lennék. De márciusra már nem tervezek.

Visszatekintve az elmúlt évre, néhány dolog tényleg kemény volt:

A hajam elvesztése. Borzasztó volt. Átélni, ahogy szedem le a hajat a fejemről. Hülyén nézett ki az a pár szál, ami megmaradt. A sapka segített. El tudtam bújni. De azt gondolom, mindenki tudta, hogy beteg vagyok. Kevés ember hord nyáron sapkát, még divatból is...

A bőrszárazság. A húsig repedt ujjak. Hiába állt rajtuk vastagon a krém, hiába hordtam kesztyűt, kegyetlenül fájt. 

A nyálkahártya szárazság. Mikor nem tudtam enni, és még a kifli is csípett. A fogkrémről nem is beszélve...

A párom eltűnése. Hogy elhagyott. Nem hitt bennem, nem hitt a gyógyulásomban. Szembenézni ezzel a betegséggel, a szerelmembe kapaszkodva... Miatta akartam meggyógyulni. Egyedül maradni. Csinálni a napokat értelmetlenül... Életcélt találni... Na, az volt igazán nehéz. Mondjuk most sincs 

A munkahely. Helyt állni, bizonyítani, persze magamnak is, hogy meg tudom csinálni, és legyőzöm a betegséget.

A suli. Tanulni, bejárni, vizsgázni. Na ez volt amit már erőn felül teljesítettem, de nem akartam elengedni, mert ha életben maradok, hasznát veszem. 

Nem tudom mit hoz a jövő. De készen állok. Bárhogy alakuljon, állok elébe. Nem félek a haláltól. Annyi szar volt már, hogy szívesen elengedem. De ha maradni kell, akkor azt egészségesen szeretném tenni. Nagyon sokat futok. Hiszem, hogy a sport egészeséges, és segíti a gyógyulásom.

Csütörtökön már picit többet fogok tudni

Az élet szép

 Teljesen magával ragadtak a hétköznapok. Az élet szép. Barátok, család vesz körül. A sulis barátok is megvannak, attól függetlenül, hogy nem találkozunk személyesen. Rengeteg programom van, és a sport is sok időt tölt ki az életemben. Erősnek és egészségesnek érzem magam. Jól érzem magam.

Február 9-én megyek az onkológiára kontrollra. Kiírják a vérvétel beutalókat és CT időpontot kapok. Furcsa. Furcsa volt visszamenni, hogy egyeztessem a kontroll időpontot. Ahogy megéreztem a kórház szagát, összeszorult a mellkasom. Feltolultak az emlékek. Amelyek persze nem jók, de tudom, hogy meg kell gyógyulnom. Nem lesz jó érzés újra odajárni. De kibírom. Ettől leszek újra egészséges. 

Teljesen bele tudok feledkezni az életbe. Csinálom a dolgaim, dolgozni járok, heti 3 nap futás, 1 nap fallabda. Mozi, shoppingolás, lógás erre-arra. Teljes életet élek. És most kereknek is érzem, nem hiányzik semmi. 

Nem tudom mi lesz a vége. Megint nem tudom, hogy mikor hol leszek. Nem tudom mit hoz a jövő, mit tervezhetek és mit nem. Versenyre is csak február végéig mertem jelentkezni. Utána meglátom.

Napról napra