Nagyon örültem neki, boldogan cipeltem végig az utcán. Úgy éreztem, mindenki engem néz. Sugároztam a pozitív energiát, és a föld felett 10 cm-rel lépkedtem. Jött velem, szépen, hazafelé. Örömmel nyitottam neki ajtót, és engedtem be otthonomba.
Lestem minden kívánságát. Tudtam, mit szeret, kiszolgáltam. Sokszor hozzáértem, nézegettem, békén hagytam, had lebegjen. Feszesen simult a napsütésbe, úszott a fénnyel. Sokszor csimpaszkodtam bele, fogtam madzsagját, s húztam magammal a boldogságba. Nevetésem ölelte, érintésem megnyugtatta.
Egy nap, már nem tűnt olyan vidámnak. Alacsonyabb volt, és kicsit ráncos. Nem baj, majd elmúlik. Vannak ilyen napok is. Megölelgettem, símogattam, békén hagytam.
Aztán még alacsonyabbra költözött. Már egyáltalán nem csillogott. Mély barázdák lepték el. Távolról figyeltem. Szomorú lettem, nem tudtam mit tegyek.
Aztán a földön ébredt. Pici volt, teljesen összeaszott. Próbáltam életet lehelni bele, puszilgattam, akartam, hogy újra éljen. Tenyeremre fektettem, és csak néztem. Észrevétlenül szállt el belőle az erő.
Kétségbe estem, nem tudtam mit tegyek. Hogy történhetett ez?
A Beatből hazacipelt piros lufi emlékét sokáig őriztem. Még senkit sem szerettem így!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése