A legjobb Szerelő

Sosem voltam jó autóból. Sokkal egyszerűbbnek éreztem gyalog menni mindenhova. Tökön-babon keresztül róttam az utcákat. Fél órát simán gyalogoltam A pontból B-be, mint hogy buszra szálljak. Autó? Na de minek… Aztán eljött a pillanat, mikor megtudtam. A világ vége után jobbra kaptam munkát. Busszal átszállással, és egy órás várakozási idővel jutottam haza. Napi egy órát olvastam a buszpályaudvaron, köbö egy hónapig. Na nem is az az egy óra kötelező művelődés, hanem mégis, izéééé. Autót elő! Hiszen azért van. Na igen, de hamar kiderült, hogy az utakon nem csak én közlekedem. Egyéb autók is jönnek-mennek! Az első pár nap nagy stresszben telt! Csak ne öljek meg senkit. Aztán elmúlt a stressz érzés, és maradt a „ma sem halt meg senki” érzés. Idővel a garázsba is be tudtam állni, csak egyszer koccoltam le a tükröt. Egyszer indokolatlanul bekapcsoltam az elakadásjelzőt, és csak kilométerek után vettem észre, hogy mi az a kattogó hang. Egyszer pedig a térdemmel lerúgtam a szellőző állítható fedelét az ajtóról. Nem is tudtam visszatenni. De ezek biztos elmúlnak, idővel :-)

Eljött az ideje, hogy felkeressem Kislány szerelőjét. Búgott. Volt egy totálkárunk, mikor belénk tolattak. Megjavították. De visszamaradt ez a hang. Elvittem A Szerelőhöz. Gyorsan, jól dolgoztak, a hang megszűnt, de felhívta a figyelmem egyéb javításokra. Hát jó. Eljött az az idő is. Bejelentkeztem, elvittem. És nem tudtam leparkolni! Talán háromszor is korrigáltam, de nem volt meg az ív. A Srác megoldotta, mondtam neki, hogy ott hagytam keresztbe az úton. Bezártam…. Elkészült, elhoztam. A Szerelő mondta, hogy még a tél beállta előtt átnézné alaposabban. Hát, nyakunkon a november, így felkerestem. Kapott alvázvédelmet, fékolajcsere, meg ilyen szavak röpködtek a levegőben. És irányba állva feszített a Kislány, mikor érte mentem. Milyen figyelmes! Aznap a barátnőmhöz mentem pletyózásra. Sötétben indultam haza. Kinyitottam az ajtót, és lőn világosság! Napjaim teltek azzal, hogy a kapcsolót babráltam, hogy világítson már a lámpa, ha beszállok! Nem világított! És a Szerelő megtalálta a tökéletes szöget, bár nem kértem! Világít! Apróság, de nekem sokat jelent!

Te vagy a legjobb, köszi!

A fa ára

Elment. Határozottan, és azonnal távozott. Már két hónapja. Pár hete felkerestem, hogy nem beszélhetnénk-e egy kicsit. Hiszen olyan hirtelen a változás. Olyan üres az életem nélküle. Furcsa, hogy nem tudok róla semmit. És nincs is hozzá közöm… Természetesen nem találkozhatunk, hiszen lezártuk. Eljött még, a maradék cuccát elvitte. Persze még mindig maradt nálam néhány dolog. Néhány apróság. Csak arra emlékeztetni, hogy nem álom volt, hanem igenis itt élt, velem. Nem voltam mindig ilyen egyedül. Nem volt mindig ilyen üres az életem. De határozottan elutasított. Vége. A maradék cuccát beadtam a munkahelyére. Már én sem akartam találkozni vele. Le kell zárnom. „Szeretem” az összes bölcs tanácsot. A „kitartás” és az „idővel jobb lesz”, na ezeknél fejet tépek! Egyetlen barátomnak sem ajánlom!

Már két hónapja elhagyott, mikor Mama felkeresett. Fizessek! Bár az ajándékokat megtarthatom… Írtam Neki, hogy ezt egy kicsit viccesnek tartom. De hát Szerinte is igaza van, hiszen a téli tüzelőt megvettük, ő pedig nem lakik velem. Fizessek! Igaz, hogy szeptemberben költözött hozzám, mikor már én megvettem a fát, tehát abban az évben nem fizetett, de most fizessek. Fizessek, mert elhagyott, és már nincs velem. És igaz, hogy vége, és ő lezárta, és többet ne beszéljünk, de így két hónappal utána anyukája kérheti, hogy fizessek! Fizessek, mert magamra maradtam, mert a földön fekszem, mert úgy érzem, nincs tovább! Fizessek! De az ajándékokat megtarthatom!

Fizettem! Megfizettem mindenért! Azért, mert újra mertem hinni és bízni, mert azt hittem, hogy Ő az! Mert ketten, együtt, bármit elérhetünk. És igen, fizettem, nagyon megfizettem az elmúlt három évért! ...és a fa áráért is!

Tűnj már el végre az életemből!

...és légy boldog!

Buborék

Jelentem, jól vagyok. Igyekszem tudatosan hátranyomni a gondolatokat. Úgy képzelem el, mint egy nagy szappanbuborékot, abban gyűjtöm a rám törő emlékeket. Letenni, elengedni még nem tudom, és nagyon vigyázok rá, nehogy kipukkadjon, de úgy tűnik, ez most működik. A magam által magam köré állított korlátokat letettem. Szabad vagyok. Azt csinálom, amihez kedvem van, semmit sem AKAROK, és semmit sem KELL TENNEM. Csak sodródok, figyelek, tapasztalok. Mint levedlett kígyóbőrt hagyom magam mögött a múltat. És kíváncsian várom a jövőt!

Köszönöm nektek, Barátok!

Hullámok

Nem jó. Még mindig nem jó. Az esték, egyedül… nagyon rossz hangulatban telnek. Van, hogy sírással töltöm, úgy is alszom el, és így is ébredek. Aztán valahogy rám tör az otimizmus, és vidáman, nevetve telik a nap. Az este is elviselhető. Ilyenkor 3 óra körül ébredek, sírva, nehezen alszom vissza, vagy nem is, sírással ébredek, így telik a délelőtt. Ilyenek a napjaim.

De! Most már tudatosan tolom hátra az elmémben Őt. Mert jól AKAROK lenni. És ezért mindent megteszek! Őszintén, szívből kívánom, légy boldog! Ég veled, Kisróka!

Melissa Etheridge: Like the way I do

Mindent elmond helyettem:

Elment

Élesen hasított a fájdalom a mellkasomba. A szívem abban a pillanatban meghasad. A lelkem darabokra tört. Lelassult a világ. Megszűnt a jelen és a jövő. Csak a tudat van velem: egyedül maradtam. Elhagyott. A fájdalom nem múlik, hozzám tartozik. Minden nap cipelem magammal. Dédelgetem, édesgetem, én fájdalmam, én fájdalmam, én igen nagy fájdalmam. Hiszen miatta fáj. Miatta. Már nincs velem, egyedül maradtam. Nem tudom mihez kezdjek. Nincs értelme semminek. Nem tudok enni, aludni. Semmi sem érdekes, hiszen már nincs velem. Senkit sem szerettem annyira, mint őt. Mindent beleadtam. A testem, a lelkem, a szívem. Padlón vagyok. Azt hiszem ezt nem élem túl. Ebből nem tudok kijönni. Mert nincs velem. Az összes szép emléket odaadnám azért, hogy a fájdalmam elmúljon. Azt hiszem, a szerelem a leghatalmasabb dolog a világon. Hiszen ha veled van, bármit megtehetsz! Tudsz a föld felett 10 centivel sétálni, az arcát nézni alvás helyett, kitalálni a gondolatait, befejezni a mondatait, és érte élni. Amikor ez elveszik, és újra a földön kell járni, nem érhetsz hozzá, nem nézhetsz rá, nem beszélhetsz vele, és nem kérdezheted meg, hogy minden oké?, és senki nem kérdezi, hogy cica hol vagy?… az rettenetes. A rideg valóság. Elment.

Aztán tudni, hogy mással csinálja azt, amit addig velem. Másnak néz a szemébe, másnak mondja, hogy szeretlek, mással megy kávézni, sétálni, bevásárolni, és a mi hosszú hétvégénkre. Erre már nincsenek szavak. A szív nem dobban, a lélek meghal.

Na innen felállni...