Élesen hasított a
fájdalom a mellkasomba. A szívem abban a pillanatban meghasad. A
lelkem darabokra tört. Lelassult a világ. Megszűnt a jelen és a
jövő. Csak a tudat van velem: egyedül maradtam. Elhagyott. A
fájdalom nem múlik, hozzám tartozik. Minden nap cipelem magammal.
Dédelgetem, édesgetem, én fájdalmam, én fájdalmam, én igen
nagy fájdalmam. Hiszen miatta fáj. Miatta. Már nincs velem,
egyedül maradtam. Nem tudom mihez kezdjek. Nincs értelme semminek.
Nem tudok enni, aludni. Semmi sem érdekes, hiszen már nincs velem.
Senkit sem szerettem annyira, mint őt. Mindent beleadtam. A testem,
a lelkem, a szívem. Padlón vagyok. Azt hiszem ezt nem élem túl.
Ebből nem tudok kijönni. Mert nincs velem. Az összes szép emléket
odaadnám azért, hogy a fájdalmam elmúljon. Azt hiszem, a szerelem
a leghatalmasabb dolog a világon. Hiszen ha veled van, bármit
megtehetsz! Tudsz a föld felett 10 centivel sétálni, az arcát
nézni alvás helyett, kitalálni a gondolatait, befejezni a
mondatait, és érte élni. Amikor ez elveszik, és újra a földön
kell járni, nem érhetsz hozzá, nem nézhetsz rá, nem beszélhetsz
vele, és nem kérdezheted meg, hogy minden oké?, és senki nem
kérdezi, hogy cica hol vagy?… az rettenetes. A rideg valóság.
Elment.
Aztán tudni, hogy
mással csinálja azt, amit addig velem. Másnak néz a szemébe,
másnak mondja, hogy szeretlek, mással megy kávézni, sétálni,
bevásárolni, és a mi hosszú hétvégénkre. Erre már nincsenek
szavak. A szív nem dobban, a lélek meghal.
Na innen felállni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése