A fa ára

Elment. Határozottan, és azonnal távozott. Már két hónapja. Pár hete felkerestem, hogy nem beszélhetnénk-e egy kicsit. Hiszen olyan hirtelen a változás. Olyan üres az életem nélküle. Furcsa, hogy nem tudok róla semmit. És nincs is hozzá közöm… Természetesen nem találkozhatunk, hiszen lezártuk. Eljött még, a maradék cuccát elvitte. Persze még mindig maradt nálam néhány dolog. Néhány apróság. Csak arra emlékeztetni, hogy nem álom volt, hanem igenis itt élt, velem. Nem voltam mindig ilyen egyedül. Nem volt mindig ilyen üres az életem. De határozottan elutasított. Vége. A maradék cuccát beadtam a munkahelyére. Már én sem akartam találkozni vele. Le kell zárnom. „Szeretem” az összes bölcs tanácsot. A „kitartás” és az „idővel jobb lesz”, na ezeknél fejet tépek! Egyetlen barátomnak sem ajánlom!

Már két hónapja elhagyott, mikor Mama felkeresett. Fizessek! Bár az ajándékokat megtarthatom… Írtam Neki, hogy ezt egy kicsit viccesnek tartom. De hát Szerinte is igaza van, hiszen a téli tüzelőt megvettük, ő pedig nem lakik velem. Fizessek! Igaz, hogy szeptemberben költözött hozzám, mikor már én megvettem a fát, tehát abban az évben nem fizetett, de most fizessek. Fizessek, mert elhagyott, és már nincs velem. És igaz, hogy vége, és ő lezárta, és többet ne beszéljünk, de így két hónappal utána anyukája kérheti, hogy fizessek! Fizessek, mert magamra maradtam, mert a földön fekszem, mert úgy érzem, nincs tovább! Fizessek! De az ajándékokat megtarthatom!

Fizettem! Megfizettem mindenért! Azért, mert újra mertem hinni és bízni, mert azt hittem, hogy Ő az! Mert ketten, együtt, bármit elérhetünk. És igen, fizettem, nagyon megfizettem az elmúlt három évért! ...és a fa áráért is!

Tűnj már el végre az életemből!

...és légy boldog!