Ülök az ágy sarkán

Ülök az ágy sarkán. Nézek ki a fejemből. Esik az eső. Egyszerűen nem tudom mihez kezdjek. Az utóbbi évek megtanítottak arra, hogy az idő eltelik akkor is, ha nem csinálok semmi. Barikám nagy művésze volt ennek. Bebújt a takaró alá, és egész nap nem mozdult ki. Max pisilni, és egy nagyon picit enni. Rettenetesen vékony volt. Csodaszépen álltak rajta a slimfit ruhák. Magas volt és szép, határozott, erős hanggal. Profi volt a munkájában. Magabiztos, erős egyéniség. Egészen addig, míg haza nem ért. Magába zárta az üres, sötét ház. Az ő vára, ahol biztonságban érezte magát, ahol nem bánthatta senki. Engem is ritkán engedett be ebbe a világba. Már teljesen megértem. Nem tudtam, miért teszi ezt velem. Pedig nem velem tette, hanem magával. A depresszió nem válogat, fogja a bokádat, és húz lefelé. Nem enged el. A sötét körül zár, és elhiteti veled, hogy jó neked, hogy ott van veled, mert onnan nincs lejjebb. És mikor kizökkensz, és érnek ingerek, jók és rosszak, sajnos visszahúz. Érzed, hogy nincs kiút. Ülsz a kút alján, üres, sötét gyűrűk fogságában. Megpróbálsz kimászni, de nincs erőd. Segítségért kiáltasz, de nem hallják a hangod. Senki nem figyel rád. Nem hiányzol, nem számítasz.

Valahogy ki kellene mászni innen. Sajnos most még sportolni sem tudok. Nem marad más, mint a kézimunka, tévé, net. Barátaim sem nagyon vannak. Mindenkinek családja van, saját problémáik. Ki kíváncsi a másik állandó nyafogására? És már én unom saját magam. Mindig ugyan azokat a köröket futom. Ez így nem jó, valamit kellene csinálni, de mit? kivel? hol? F@szkivan... de tényleg.

Ülök az ágy sarkán. Még mindig esik. Futni volt. Nem vagyok cukorból, mondaná. Semmi közöm hozzá, az életéhez, szabadságra vágyik. Tőlem megkapja. Jó lenne, ha soha többet nem keresne. Akkor el tudnám engedi. De sajnos használ, kihasznál. Mert én hagyom. Nekem kellene meghúznom a vonalat, és azt mondani NEM, ezt egyszerűen nem teheted velem! Én már nem tudok többet adni magamból, teljesen leszívtál belőlem mindent. Sehonnan nem tudok meríteni boldogságot. Kár, hogy az emberek nem úgy működnek, mint egy telefon, hogy mikor lemerült, bedugom a konnektorba, s reggelre fullon van. Mérhetetlen szomorúság uralkodik rajtam. Azért szeretsz egy kicsit? Mert én azért egy kicsit szeretlek ám – mondtad, mikor utoljára találkoztunk. Hát igen, valahogy nagyon félreértettelek. Benéztem ezt a kapcsolatot (is). Közös nyaralás, mi? Annyira boldog voltam, mikor azt mondtad, hogy nyáron majd elutazunk ide-oda. Nem tudom megmondani, mikor voltam valakivel utoljára nyaralni. Mindjárt ki is számolom. Talán 2012-ben. Ennek már 9 éve! Jesszus! Hova tűnt az életem?!

Ülök az ágy sarkán. Még mindig esik. De most már sötétedik is. Legalább a hangulatomhoz hasonul a környezet is. Sóhajtok. Nem tudom mi legyen. Reggel felkelek, mert van munkám. Legalább az van. A home office okafogyottá vált, miért maradnék itthon, ha nem jösz. Így legalább van okom reggel felkelni, összeszedni magam, és hajtani a … mit is? … a dolgokat … izé … előre. Igyekszem nem elhagyni magam. Ígérem, mire a nap felkel, egyben leszek.