Túl vagyok a harmadikon. Még csak a harmadikon. Amikor mások azt mondták, hogy már nem bírják tovább a kezelést, nem értettem mire gondolnak. Most már kezdem érteni. Nem arról van szó, hogy az ember fekszik egy ágyban 48 órán keresztül és folyik bele az infúzió. Ami engem zavar, az a kórházi környezet, a szagok, az emberek. Az emberek alatt azt értem, hogy ott mindenki beteg. Mikor bekerülök egy szobába, és találkozom új emberekkel, megosztjuk egymással a betegségünket. Csak hallgatom őket, és elszörnyedek, hogy jézusom, szegény embernek mit kell kibírnia. Mikor én beszélek, ők szörnyednek el, hogy nekem mit kell kibírnom. Mindenkinek rettenetes a sorsa, az élete. Mindenki próbál ember maradni, haj nélkül, hányingerrel, fájdalommal küszködve. Csontra soványodva, erőtlenül próbálják megtartani emberi mivoltukat. A nőiességről már nem beszélek. Azt mindenki letette. Csak a túlélés a cél, akármilyen roncs állapotban is. Mert majd utána jobb lesz. A kórházi étel rettenetes. Eddig nagyjából megettem, beleettem. De most már nem ment. Egyszerűen nem tudtam lenyelni. Még most is, mikor arra gondolok milyen ebédet kaptam, felfordul a gyomrom. De ha a kedvenc májkrémes, felvágottas szendvicsemre gondolok, amit itthon jókedvvel fogyasztok el, mindezt kórházi környezetben nem kívánnám. Erre kell találnom valami megoldást.
Mellékhatások: enyhék. Enyhe hányinger, inkább ilyen rossz gyomor érzés. Egyelőre nem vettem be gyógyszert rá, így is elég sok minden van a szervezetemben. Érzékenyek az ujjbegyeim, orrnyálkahártya szárazság és egy kis fáradtság. Remélem ennyivel megúszom. Étvágyam nem nagyon van, és nem is kívánok semmit. Talán ropit ennék, majd veszek, hátha az bejön.
Tegnap nem az én napom volt. Reggel korán hazajöttem a kórházból, és itthon jöttem rá, hogy nem kaptam meg a fehérvérsejtekre az injekciót. Visszahívtam őket 5.59 perckor, de a telefonközpontos nem kapcsolta az osztályt, mert nem volt még 6.00 óra. Teljesen kiakadtam, szerintem joggal. Letettem, visszahívtam, akkor már volt hat óra... A gyógyszertárból elküldtek, mert nem tudták kikeverni a magisztrális krémeimet. De nem egyszerűen elküldtek, hanem azt mondta a hölgy, hogy "ezekkel a receptekkel meg most elmegy egy nagyobb gyógyszertárba, és ott kikeverteti". Semmi elnézést, bla bla bla. A háziorvosom nem töltötte ki az adókedvezményhez a nyilatkozatot, mert nem merte, hátha hazudok, hogy kemoterápiára járok, töltse ki a szakorvosom. Mert hogy a NAV szigorúan ellenőrzi. Hát, ellenőrizze, bár csak hazudnék, hogy kemoterápiára járok, de sajnos ez az igazság. Valaki hazudik egyébként ilyent? Meg hogy mikor az osztályon fekszem, sokba kerülök az államnak, és még adókedvezményt is akarok?! Végigdolgoztam a napot, voltam boltban, szóval estére hulla voltam.
A hajam továbbra is hullik, várom, hogy esetleg most megint jól megindul így a kezelés után.
Lelkileg továbbra is padlón vagyok. Bármelyik pillanatban képes vagyok elsírni magam. Akár az utcán, boltban, bárhol. Nincs jókedvem. Dolgozom, pihenek, tanulok. Szombaton még lesz egy vizsgám, de nem állok készen rá. Nincs kedvem, már teljesen belefáradtam a tanulásba is. Mással van tele a fejem.
Továbbra is hiányzik. Úgy van, hogy késő délután sétálunk egyet, egyedül nem merek elindulni, de a mozgás és a levegő kellene. Meglátjuk eljön-e velem. Ha nem, nem indulok el én sem, hátha tényleg nem bírom fizikailag. Remélem látom őt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése