Nem is tudom hol kezdjem, annyi goldolat kevereg bennem. Talán vegyük sorba:
- A suli: Ez most a legnagyobb projektem. Még 4 vizsga van hátra, ebből 3 a jövő héten. Igyekszem készülni. Kettő nagyon nehéz lesz, ugyanazon tanárnál. Esténként tanulok, mikor már fáradt a fejem. Így nagyon nehéz koncentrálni, de nincs más választásom. Tegnap egész nap tanultam. Megszakításokkal, hogy tudjak pihenni is, de azt gondolom jól haladtam. Ma reggel is már 6 órától tanultam egészen eddig, és még délután is fogok. Hétfőn a keddi vizsgára fogok készülni. A többi nap a pénteki két vizsgára, abból az egyik csak egy prezentáció, az menni fog, a másik a durva. Jó lenne nem elhasalni, hogy le tudjam zárni végre, nagyon nyomaszt. Aztán még lesz 18-án egy online vizsgám, de kamerás. Arra készülök majd a kórházban. Szóval ez van. Szeretem, szeretek tanulni, de a határidők nagyon nyomasztanak. És fáradt is vagyok már.
- A munka: A héten még bejárok, aztán a jövő héttől teljes home office. Hálás vagyok, hogy támogatnak a betegségemben, megengedik, hogy otthonról dolgozzam. Mindent el tudok végezni, szóval nem jelent kiesést. Dolgozni fogok. Csak hát a HO-nak van egy hátoldala. Itthon fogok ülni egyedül, senkivel nem találkozom. Remélem majd a kollégák sokat hívogatnak munkaügyben, és sok meetingem lesz, hogy elhiggyem, hogy léteznek emberek rajtam kívül. Ha jók az információim a héten jön be az irodába az a kolléganőm, akitől a titkárságot átvettem, és most visszaveszi. Kicsit meg vagyok sértve, hogy míg én egy teljes, másik munkakör mellett végeztem a titkársági munkát, addig neki ez lesz a 8 órás állása. Gratulálok.
- A betegség: Este kimerülten aludtam el, már fél 10-kor. Sokat tanultam. Mélyen és jól aludtam. Reggel elég jó hangulatban ébredtem. Nyújtózkodtam, és akkor jött a fájdalom. Igen, hasi sebem van. Műtöttek. Beteg vagyok, kemoterápiára járok. Mint mikor az emberrablók zsákot húznak valaki fejére, úgy éreztem magam. Vissza a jelenbe. Már egy hónapja, hogy nem kaptam kezelést. Közbe jött a rossz fehérvérsejtszám, aztán a vékonybél elzáródás, aztán a vizsgák. Így csak 13-án megyek. Kérdeztem az orvost, hogy nem probléma-e, hogy ennyi idő kimarad a kezelések között, de azt mondta nem. Mindenkinek közbejön valami, nehéz tartani a 2 hetente kezelést. De én igyekezni fogok! Mindent megteszek (ami tőlem telik), hogy tartsam a 2 hétet, minél előbb legyek túl rajta, és gyógyuljak meg. Ülök a sötét szobába, nem megyek sehova, nem találkozom emberekkel, nem sportolok, megválogatom mit eszem. Kibírom! Nagyon félek a biológiai kemótól. Bent vagyok egy csoportban, ahol nagyon durva dolgok vannak, nem jó ezeket olvasni, de közben sok hasznos tanáccsal, tapasztalattal is találkozom. Az egyik hölgy ugyanilyen kezelésen megy keresztül mint én. Kérdeztem a biológiai kemóról. Azt írja, hogy az apró pattanásoktól elkezdve tenyérni vörös foltig az arcon, vállon, háton, minden előfordulhat. Amilyen "szerencsés" vagyok nekem a durvább lesz. Félek. Nagyon meg vagyok ijedve. És senki nincs aki átöleljen, és azt mondja végigcsináljuk és meggyógyulsz. Mindegy. Ez van. Ezen nem tudok változtatni. A múlt héten sok mély beszélgetésben volt részem, sokan támogatnak, meglepődtem mennyi ember aggódik értem, és ajánlja fel a segítségét. Csak például tegnap, mikor cibáltam a szőnyeget az ágy alól, vajon kit hívjak fel telefonon, hogy segítsen, és emelje már meg az ágy sarkát? Nyilván senkit. Addig erőlködtem és cibáltam míg kijött. Viszsatenni már nem tudom. Leszarom, nem tudok mit csinálni. Apró dolgok ezek, annyira aprók, hogy nem szólok senkinek. December 7-én van a szülinapom. Ezt a dátumot tűztem ki célul, hogy addigra legyen vége, és legyek gyógyult!
- Az érzéseim: Padlón vagyok. Nem bírom ezt a bezártságot. Nincs kihez szóljak. Tegnap például megjött az egyik vizsgajegyem, és nem volt kinek elmondjam. Megfogtam a telefonom, és azon gondolkodtam kit hívjak fel. Nyilván senkit. Ki le nem szarja melyik tantárgyból hányas lettem. Letettem a telefont és elsírtam magam. Itt ülök a kanapén a négy fal közé bezárva, és baromira senkit nem érdekel. Kimehetnék ugyan a levegőre, de hova menjek? Nem sportolhatok, csak sétálhatok. Hát, sétáljanak a nyugdíjasok. Meg hova is sétáljak? Hova menjek? Minek? Az más volt, mikor megfogtuk egymás kezés és sétáltunk az erdőbe. Annak volt célja: együtt lenni. Várom, hogy kelljen majd boltba mennem, akkor látok embereket. De az is soká lesz. Alig eszem valamit. Nem fogy az étel a hűtőből. Egyrészt nem vagyok éhes, úgy tűnik az evészavarom nem műtötték ki belőlem. Másrészt a kemo miatt nem kívánok enni. Harmadrészt nagyon félek az újabb bélelzáródástól, nem akarok még egy műtétet. Szóval fogyok. 50 kg vagyok már csak. Hát ez van. Tegnap tanulás közben kitakarítottam, ablakot pucoltam, port töröltem, szóval elég alapos voltam. Lehúztam az ágyneműt, eltettem az Ő ágyneműjét és berendeztem az ágyam 1 főre. Sírtam. Hiányzik. Nagyon rosszkor hagyott el. Ő volt a támaszom. Főleg a műtét alatt, majd utána a kemo alatt is. Szerettem elveszni az ölelésében. Megosztottam vele a félelmeim, a fájdalmaim, az érzéseim és az összes gondolatom. Amikor magához húzott éreztem hogy minden könnyebb. Hogy mellettem áll és együtt túl leszünk rajta. Sok voltam. Sok gond, fájdalom, baj, betegség. Nem kellett ez már neki. Nekem sem, de nekem nincs választásom. A legrosszabbkor engedte el a kezem. De nem szeret. Soha nem is szeretett. Élni akar. Hát, én is, csak nekem most nehezebb. Azt mondta érdekli mi van velem, majd keres. Megvárom. Megvárom mennyire érdeklem. Meg hát nem mindegy? Nem mindegy, hogy rosszul vagy jól vagyok? Nincs hatásom az életére, neki teljesen mindegy, mikor reggel felkel, hogy én hogy vagyok. Ha éppen hányingerem van, vagy fáj a csontom itthon, neki semmi baja nincs otthon. Ne is legyen. De ezért gondolom, hogy felesleges. És nem is értem... Az egészet nem értem. Nem értem hogy történt, hogy maradtam megint egyedül. Egyedül a félelemmel, a fájdalommal, és ezzel a hosszú évvel. Nagyon hosszú lesz... főleg így!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése