Igaza lett a károgó vénasszonynak. Azt mondta, hogy majd rosszul leszel, és nem lesz ott senki, aki segítsen. Hát így volt. Csütörtökön hajnali 3 körül arra ébredtem, hogy iszonyúan görcsöl a hasam. De úgy, amilyent én még soha nem éreztem. Ittam egy kis vizet, s visszafeküdtem az ágyba. De annyira fájt, hogy nyögtem. Aztán hánytam. Ekkor már tudtam, hogy nagy a baj, beültem a kocsiba (tudom, tudom, nem kellett volna...), s bementem az ügyeletre. Ekkor már olyan 5 óra lehetett. Reggel. Volt parkolóhely. Bementem, elmondtam mi van, aztán felfeküdtem egy hordágyra, letettem a táskám a végébe, a bal oldalamra fordultam, felhúztam a lábaim, és próbáltam kibírni a fájdalmat.
Megvizsgált egy orvos, akinek telehánytam a mosogatóját. Elküldött ultrahangra. Közben orvosváltás volt. Egy betegkísérő elkísért. Itt megállapították, hogy a vékonybeleim nagyon fel vannak fújódva, a vastagbelek pedig üresek. Viszont víz van a hasüregben, ami azt jelenti, hogy a vékonybélen átszivárog, ami azért baj, mert perforálhat. Visszasétáltam az SBO-ra, mert a betegkísérő otthagyott. Visszafeküdtem az ágyra az említett pózban. Behívott az újabb doktornő, kaptam valamikor branült, adtak infúziót, és előírt egy konzultációt a sebészettel. Mondta, hogy gyorsabb, ha átmegyek egyedül. Elindultam. A folyosón viszont rosszul lettem, sugárban hánytam epét, szétdobáltam a cuccomat, leguggoltam, és csak hánytam. Egy hölgy karolt fel, szólt egy ápolónőnek, ők vezettek be a mosdóba. Ott megmosakodtam, elkísért a sebészetre, beadta a papíromat, és leültett egy székre. Egyszer rámnézett, nagyon rendes volt. Behívtak. Ott is a bal oldalamra fordulva térdet felhúzva elfeküdtem. Nem tudtam ülni. Jött az orvos, megvizsgált, nagyon aggódott. Előírta a gyomorszondát, és egy esetleges műtétet. Vissza az SBO-ra.
Felfeküdtem a szokásos pózban a szokásos ágyra. Talán aludtam, talán nem, de már délután volt. Megnéztem, hogy meg van-e még a táskám, és előhalásztam a telefonom. Szóltam Anyunak, hogy kórházban vagyok. Nem tudtam többet mondani. Senki mással nem volt erőm beszélni, senki nem tudta mi van velem. Előírtak egy CT-t, és valahogy a gasztrón voltam. Nem tudom mikor mi történt. Anyu közben megjött. A CT-re elvitt egy betegkísérő. Örülök a vizsgálatnak, mert nagyon kíváncsi vagyok mi van bent a műtét után. Szóval az is megvolt, visszavitt. A doktornő elemezte az eredményt, amire kb 2 órát vártunk. Míg beszélt összehánytam magam epével. Bekísértek a rendelőbe, és kerestek nekem tiszta ruhát, a sajátomat pedig egy zacskóban átadták. Rettenetesen megalázó volt. És akkor megkaptam a gyomorszondát. Ami borzasztó volt. Ledugták az orromon a torkomig, akkor kell nagyot nyelni. De pont akkor levegőt is szerettem volna venni, és így majdnem megfulladtam. De szó szerint. Iszonyú érzés volt. Ott voltam erőtlenül, gyengén, fájdalommal tele, és meg is akartam fulladni. Negyedszerre tudtam lenyelni. Szerettem volna, ha vége lenne az egésznek. Felvittek a gasztróra. Ott aludtam egy éjszakát, de nem emlékszem rá. És utána egy újabb sebészeti vizsgálat után átvittek a sebészetre műtétre.
Ez már péntek volt. Rengeteg orvos megvizsgált, minden tiszteletem. Nagyon aggódtak. Én is. Aztán javasoltak bélmozgató infúziót, hátha megoldja a dugulást és elindul lefelé a cucc. Elkezdték adagolni. Nagyon lassan hatott. Egyszer megtelt a hányós zacskóm. Szólt a doktornő egy ápolónak, hogy cseréljék ki, de nem tették. Így a következő hányással, ami szonda mellett jött és sugárban, kihánytam a gyomorszondát. Szóltam az ápolónak, hogy irritálja a torkom, ez kijött. Azt mondta kb. 4 méterről, hogy jó helyen van, nem jött ki. A hányástól kimerülve elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy egy másik ápoló szólt, hogy kijött a szondám, visszatettszük. Nem mondok semmit. Persze nem tudtam visszanyelni, mert majdnem megfulladtam, erőm sem volt, gyenge voltam, sírtam. Hozott egy újat, hogy márpedig le kell nyelni. Mondtam, hogy ki van zárva, nem megy. Jött az orvos, lecseszett, hogy le kell nyelni, mert kell a műtéthez. Megígértem, ha megműtenek, lenyelem.
Aztán csodák csodájára, lassan, de biztosan megindult minden kifelé. Adtak időt, adagolták az infúziót, és teljesen kiürültem. Hétfőn már nagyon jól voltam, fájdalom nélkül keltem. Unatkoztam egész nap, ebből gondoltam, hogy jól vagyok. Kedden reggel kiengedtek. Hazamentem Anyuhoz, nála volt a kocsim. Kicsit pihentem, ettünk, de nem mertem sokat. Csomagolt is, hazahoztam.
Szerdán elmentem dolgozni. Ez ma van. Jól vagyok. Sajnos nem volt székletem tegnap és ma sem. Nem merek enni. Vettem gyenge hashajtót, remélem nem ártok vele. Nagyon ijedt vagyok, nem akarok műtétet. Inkább addig nem eszem semmit, míg ki nem jön ami bent van. Remélem beveszi a kanyart.
Tegnap sokat beszélgettem Vele. Nagyon hiányzik. Magányos vagyok. Olyan jó hallgatni a hangját, ahogy beszél. Becsukom a szemem, és azt képzelem, hogy itt van velem, hozzábújok, és úgy hallgatom amit mond. Nagyszerű ember, határozott, tudja mit akar, és megy a célja felé. Erős, kitartó. Felnézek rá. Én meg persze minden nap sírok. Egy gondolat forog csak a fejemben: Nem akarok meghalni!
Június 13-án folytatódik a kezelésem. Ekkor már a biológiai kemo is csatlakozik a másik kettőhöz, ez kimondottan a májamra fog hatni. Azt mondta az orvos, készüljek fel, hogy nagyon durva lesz. Fényérzékenységet okoz, bőrpírt, kiütést, sebesedést. Adnak mindenféle kencét, de elkerülhetetlen. Nagyon félek. Addig fogom kapni, amíg bírom, vagy amíg ők úgy látják, bírom.
Beszéltem ma a vezérigazgatóval, kértem tőle tartós home office-t június 13-tól. Nem fogok tudni bejárni. És nem is akarok. Meg szeretnék gyógyulni, és mindent megteszek, mindent kibírok, még ha végigbőgöm is a napot, de túl kell élnem!
Nem akarok meghalni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése