Tegnap

 Tegnap voltam sétálni, Vele. Örülök, hogy találkoztunk, hogy nem zárkózott el. Jól éreztem magam. Sajnos folyamatosan a nyomoromról beszéltem, ő is elmondta ami a szívét nyomja. Nagyon szeretnék neki segíteni, annyira tennék valamit, ami könnyít a helyzetén, de nem tudok. És nem is hagyja. Mikor a kórházban beszélgettünk, olyan közel éreztem magamhoz. Úgy éreztem, hogy nagyon erős ez a kapocs közöttünk, amiről folyamatosan írok. De tegnap, mintha elvágták volna. Megint óriási szakadék tátongott közöttünk. Próbáltam áthidalni, átöleltem, fogtam a kezét. Menekül. Úgy ugrott fel a kanapéról, mintha megégették volna. Ő megy is. Húzta a cipőjét. Ő is érzi hogy menekül, de nem tudja mi elől. Picit megállítottam, átöleltem, megpuszilgattam. Segíteni szeretnék. De elszaladt...

Lelkileg továbbra sem vagyok jól. Az orrnyálkahártya szárazság nem olyan jó, és vérzik is, mikor kifújom. A hányinger elmúlott tegnap késő délután, remélem nem is jön vissza. Torokfájás sincs már. Viszont előjött a biológiai mellékhatása, az aknék. Tínédzser koromban nem voltam ilyen pattanásos. Nem is pattanás igazából, hanem vörös foltok és muglik, mintha pattanás készülne, de nem lesz belőle semmi. Az egész arcom tele van, néhány a nyakamon is előjött. A tegnapi találkozón borzasztóan néztem ki. A ritka hajam sapka alá rejtettem, a ragyás pofámmal semmit nem tudtam kezdeni, és a belső szomorúság is kihat a külsőmre. Sehol sincs az erőm, a lendület, a jókedv, a lazaság. Szomorúan, nyomorral tele baktattam mellette. Mitől is kellenék neki? Annyi szép nő van a világon! Tudom, hogy ha jót akarok neki, akkor azt kívánom, hogy találkozzon egy szép lánnyal, aki átsegíti a nehéz időszakon. De valójában azt szeretném, hogy én legyek az a személy, aki még ha nem is szép, de átsegíti, támogatja a nehézségek idején. Én szeretnék lenni az az egy!