Elmenni az élet mellett

 A Lány összehúzta magát a takaró alatt. A fesztivál zenéjének lüktetése átjárta a szobát. Felkelt, becsukta az ablakot. Kicsit jobban összehúzta magát a takaró alatt, próbált elaludni. És akkor ő is ott volt, testét átjárta a zene, táncolt, énekelt, átölelte barátait, önfeledten ugrált, kiadva az összes feszültséget, egyszerűen jól érezte magát. A következő pillanatban bringáján ült, a menetszél hűsítette a testét a forró napsütésben, és csak tekert, tekert, élvezte a sebbességet. Aztán egy hegyre futott fel, izmai megfeszültek a megterheléstől, de ő nem adta fel, csak futott, fel, fel a hegyre, a csúcsra. Majd a Balaton partján ücsörgött, este volt már. Nézte a vizet, ahogy megtörik a köveken. A sétáló tömeg nem vett róla tudomást. Ő is csak ült, bámult a semmibe.

Ideje indulni - gondolta - majd a sapkát jól belehúzta a fejébe, és a négy fal között ébredt.  

Ja, merrrrákos

 Sokszor mondjuk, hogy "ez nem az én napom volt". De A sapkás lánynak tényleg nem volt jó napja. Rossz hangulat lebegte körül már az ébredést, mert Neki volt a születésnapja. Nem így tervezte ezt a napot, hanem tortával, gyertyával, nevetéssel, ünnepléssel, öleléssel. De már mindegy. Reggel 7-re már ott volt a vérvételen, hogy időben beérjen dolgozni. Sikerült is, elég hamar végzett. De a rossz hangulat végig vele volt. 10 óra felé megnézte az eredényét, és kiderült, hogy nagyon rossz a vérképe. Hívta az összes orvosát, de egyikük sem vette fel a telefont. Így tovább dolgozott. Közben jött egy értesítés, hogy meghalt a Bácsi. Borzasztó érzés volt. A könyvet sajnos nem tudták befejezni, pedig ezt az évet tűzték ki, hogy készen lesz. De aztán a lány betegsége, majd a Bácsi betegsége megritkította a találkozókat, és végül így ért véget. Közben az orvos is visszaszólt, hogy akkor nem lesz kezelés. Öt nap injekció, kedden újabb vérvétel, aztán majd annak függvégényeb megbeszélik a folytatást. Megint csúszik. Sosem lesz vége. Munkaidő után szomorúan lépkedett a gyógyszertár felé az injekciókért, mikor egy hölgy lépett oda hozzá:

- Elnézés asszonyom, még mindig kell masz?

- Nem, kemoterápiára járok.

- Ja, merrrrákos.

Döbbenten nézett a lány, hogy ezt így belemondták az arcába. A sapkát jobban a fejébe húzva, a maszkot megigazítva, lassan elsétált...

A sapkás lány

 A sapkás lányt mindenki kedveli. Előreengedik a férfiak, megtartják neki az ajtót, mosolyognak rá az emberek. Úgy, mintha mindent tudnának. A sapkás lány szuper képességekkel rendelkezik. Mindenhol előzékenyek, megértőek, segítőkészek. Bárkivel szóba áll, barátot talál. És ezek a barátok felajánlják a segítségüket, akár csak egy jó beszélgetés erejéig. Mégis, A sapkás lányt senki sem ismeri. Ritkán mutatkozik, de akkor nagy feltűnést kelt. A figyelem rá irányul, a szemek rá tapadnak. A tömeg szétnyílik, és utat enged neki. Bólintanak, jó egészséges kívánnak. 

Aztán A sapkás lány ahogy jött, úgy eltűnik. Hazamegy. Leveszi a sapkát, és egy szimpla, hétköznapi lány lesz, aki egyszerűen szégyenli magát, nem szeret mutatkozni, nem beszél senkivel. Nem tud mit mondani. Szavak helyett könnyekkel kommunikál. A könnyek, mint betűk gurulnak le az arcán, szavakat, mondatokat alkotva, szövegtengerré alakulnak. Amit senki nem tud elolvasni. Csak A sapkás lány tudja, milyen nehéz az élet. És nem tudni mit hoz a holnap...

A nagy hajvágás

 Megbeszéltük kolléganőmmel, hogy levágja 3 cm-esre a hajam. Sapka alá jó lesz. Kényelmes, és talán nem érzékelem annyira a hajhullást. A higiénia miatt is jobb lesz, mert nagyon száraz a fejbőröm is, amit nem tudok hogyan áponi. Mégsem kenhetem be testápolóval. Annyit tudtam tenni, hogy vettem hidratáló sampont. 

Napok óta erre készültem. Sírtam is, elég sokat. Elképzeltem, ahogy a hosszú tincseim potyognak a padlóra, és mint egy veréb ülök a széken, rövid hajjal. Már mint ahol van.

Amiért le kellett vágni:

Szóval metem a megbeszélt időben, és egy elég jó hangulatú beszélgetéssel kezdtünk. Közben kaptam kukászsákot a vállamra 😀 szépen elhelyezkedtem a széken, s nagy műgonddal neki is látott a kolléganőm. Annyira végkony szálú lett a hajam, hogy a hajnyíró csak tolta maga előtt, meg kellett fogni a tincset, és feszíteni, hogy elvágja. Azért szépen haladtunk, nevetgéltünk, beszélgettünk. Én meg elfelejtettem sírni. Mindenhol 3 cm, alul és a fülem körül rövidebb. Hamar túlestünk a műveleten. 

Sokan azt mondják, hogy a nagy hajvágás után rájöttek, hogy milyen jól is áll nekik a rövid haj, ezt sosem gondolták volna blablabla. Na, én nem így gondolom, egy ázott verébhez tudom hasonlítani magamat, de most mindegy is. Ez is megvolt.

Most lesz egy jó hétvégém, úgy értem amikor jól leszek. Programom nincs, mindenki a családjával van, vagy a Balatonon. Gondolom egyedül leszek végig, bent a lakásban, mert süt nap. Jó lenne, ha valaki hozzám szólna. 

Ez van. Megyek előre...

Egy nap

 Kopogtatnak, kinyitom az ajtót. Ő ott áll, zavartan mosolyog. Hiányoztam neki. Behívom. Leül, sóhajt. Átölelem, ő visszaölel. Beszélgetünk, úgy ahogy régen, órákon keresztül. Leveszi a cipőjét, s leül a kanapéra. Mellé kuporodom. A tévé megy, de nem figyelünk. Hozzábújok. Ő átölel. Karom a mellkasán pihentetem, elkezdem símogatni. Átadja magát az érintésemnek. Elveszek az ölelésében. Boldog és kiegyensúlyozott vagyok. Egészséges vagyok!

5. kemoterápia

 Szokás szerint reggel 8 körül érkeztem meg az osztályra. 9 körül végeztem a betegfelvételen. Megkaptam a szobám, az ágyam, s vártam, hogy hívjon az orvos. Nem hívott. Aztán vártam a folyosón. Végül megint egy másik orvoshoz kerültem, ő már a 3. aki megnézte az anyagom. Mindezt fél 12-kor. Addigra már nagyon feszült voltam. Gyorsan ágyfoglalás, már hozták is az anyagokat, kötöttek is be. Szokás szerint az egyik citosztatikumtól végighánytam a délután. 6-7x hánytam. Nagyon rossz volt. A kezeléstől, vagy az időjárástól, nem tudom, de nagyon rossz állapotban voltam. Ébrenlét és alvás között lebegve, csukott szemmel teltek a lassú órák. A második nap nagyon-nagyon lassan telt. Azt hittem soha nem lesz reggel. Közben próbáltam Vele beszélni, hogy kiszakítson ebből a lelkiállapotból, és hogy teljen az idő. De nem volt nagyon rám hangolódva, nagyon elfoglalt, éli az életét, teszi a dolgát. Az a szoros kötelék, ami szerintem közöttünk van/volt, kopni látszik. Már nem keres. Én sem őt. Mit is mondhatnék Neki? Semmit nem tudok adni, tenni érte. Csak túlélem a napokat.

Kértem, hogy a következő kezeléstől a 44 órást akasszák a nyakamba, s hazajövök, hogy ne kelljen a kórházban lennem. A professzor asszony megbeszéli a főorvossal, ebben maradtunk. Közben megijedtem, meggondoltam magam. Hova menjek, ha kitesznek a kórházból? Haza? Egyedül? Nagyon nehéz rosszul lenni, bármi történhet, nincs kinek szólnom... Ha hazamegyek Anyámhoz, végig fog sápítozni, megviseli a rosszullétem, s nem csak magam miatt, hanem miatta is aggódnom kell majd. Nem akarom, hogy így lásson. Szóval holnap felhívom a dokit, s visszavonom az egészet. Inkább a kórházban leszek rosszul.

Nagyjából megvagyok. Telnek az órák, a napok. Várom a következő kezelést, ugyanakkor rettegek is tőle. Az lesz a félidő. Még egyszer ennyi, csak a második fele már nehezebb lesz, mert elfáradtam. A testem is, a lelkem is. Vajon mi marad belőlem?

Nyomorult

 Inkább itt válaszolok, mert túl sok gondolat kavarog a fejemben, és hosszú lenne leírni egy üzenetben. 

Bár úgy érzed, hogy nem tartozik rám, hogy van-e másik lány az életedben, de én ezzel nem értek egyet. Tekintettel arra, hogy tudod mit érzek irántad, én ezt sohasem titkoltam, igenis meg kellene mondanod, ha Te már továbbléptél. Mindig tiszteltelek az őszinteségedért, megérdemelném, hogy most is az legyél velem. De az, hogy nem tartozik rám, is sokat elárul. Nem tartozom hozzád. Tudom. Amikor elfelejtem, hogy beteg vagyok, tudok az lenni, aki voltam. Nevetek, viccelődöm, jófej vagyok. Aztán belenézek a tükörbe, és meglátom azt a nyomorultat, akivé váltam, rögtön visszakerülök a valóságba. Én nem tudok versenyezni egy lánnyal sem. Nagyon sok szép lány van a világon, biztos sokan vesznek körül, és persze, hogy teszik Neked a szépet. És Neked ez biztos bejön, mert férfi vagy. Én meg egy nyomorult. Nem is tudom hogy gondoltam, hogy majd velem maradsz. Persze, hogy nem kérsz belőlem, meg annyi elég volt, amennyi időt együtt töltöttünk. A betegségemig. Szégyellem és sajnálom, hogy ez történik velem, de nem tudok vele mit kezdeni. Csinálom amit kell, tudom és hiszem, hogy meg fogok gyógyulni. Csak még nem tudom, hogy minek. Egyedül élek, van egy Anyám és egy Keresztanyám és ennyi. Eljárok dolgozni, suliba, de ez egyik sem életcél. Nekem szükségem van arra, hogy valakiről gondoskodjam, kényeztessem, símogassam és megértsem. Szükségem van a kiadós beszélgetésekre és az ölelésre. Nem tudom merre induljak. Ja, de! A kórházba... Majd aztán kitalálom mi legyen a nyomorult életemmel.