Szokás szerint reggel 8 körül érkeztem meg az osztályra. 9 körül végeztem a betegfelvételen. Megkaptam a szobám, az ágyam, s vártam, hogy hívjon az orvos. Nem hívott. Aztán vártam a folyosón. Végül megint egy másik orvoshoz kerültem, ő már a 3. aki megnézte az anyagom. Mindezt fél 12-kor. Addigra már nagyon feszült voltam. Gyorsan ágyfoglalás, már hozták is az anyagokat, kötöttek is be. Szokás szerint az egyik citosztatikumtól végighánytam a délután. 6-7x hánytam. Nagyon rossz volt. A kezeléstől, vagy az időjárástól, nem tudom, de nagyon rossz állapotban voltam. Ébrenlét és alvás között lebegve, csukott szemmel teltek a lassú órák. A második nap nagyon-nagyon lassan telt. Azt hittem soha nem lesz reggel. Közben próbáltam Vele beszélni, hogy kiszakítson ebből a lelkiállapotból, és hogy teljen az idő. De nem volt nagyon rám hangolódva, nagyon elfoglalt, éli az életét, teszi a dolgát. Az a szoros kötelék, ami szerintem közöttünk van/volt, kopni látszik. Már nem keres. Én sem őt. Mit is mondhatnék Neki? Semmit nem tudok adni, tenni érte. Csak túlélem a napokat.
Kértem, hogy a következő kezeléstől a 44 órást akasszák a nyakamba, s hazajövök, hogy ne kelljen a kórházban lennem. A professzor asszony megbeszéli a főorvossal, ebben maradtunk. Közben megijedtem, meggondoltam magam. Hova menjek, ha kitesznek a kórházból? Haza? Egyedül? Nagyon nehéz rosszul lenni, bármi történhet, nincs kinek szólnom... Ha hazamegyek Anyámhoz, végig fog sápítozni, megviseli a rosszullétem, s nem csak magam miatt, hanem miatta is aggódnom kell majd. Nem akarom, hogy így lásson. Szóval holnap felhívom a dokit, s visszavonom az egészet. Inkább a kórházban leszek rosszul.
Nagyjából megvagyok. Telnek az órák, a napok. Várom a következő kezelést, ugyanakkor rettegek is tőle. Az lesz a félidő. Még egyszer ennyi, csak a második fele már nehezebb lesz, mert elfáradtam. A testem is, a lelkem is. Vajon mi marad belőlem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése