Folyni az élettel

 Tervezek. De mindig csak az aznapra, max másnapra. A maximumot próbálom kihozni a napjaimból. Mindig csak a mára koncentrálok. Olyan emberekkel találkozom, akikkel szeretek együttlenni. Távol tartom továbbra is azokat, akik mérgeznek vagy leszívnak. Sokat sportolok. Még nehezen megy, de mégis sokkal jobban, mint amire számítottam. Futom a kilométereket, nyújtok minden nap, nyomom az ellipszist, és nekiálltam fallabdázni is. Megerősödöm a következő szőnyegbombázás előtt. Tanulnom is kellene, de nem nagyon megy. Pedig a vizsgaidőszak közeleg. Majd lesz valahogy...

Nem tudom miért vagyok ennyire érzékeny. Bármin el tudom sírni magam. A jó dolgokon is. Örülök mindennek, akár egy találkozásnak, de rögtön pityergek. Ha meg rossz, akkor nagyon rossz. Akkor hangosan zokogok. Itthon, egyedül. Jobb ez így. Ha hullámvölgyben vagyok, csak összehúzom magam a kanapén, s órákon át sírok. Nem baj. Remélem azért ez majd egyszer elmúlik. 

Továbbra sem tudom elképzelni, hogy valaki hozzámérjen. Továbbra is haragszom. Nem tudnám bántani Őt, még gondolatban sem. Szeretném, ha jól lenne, ha boldog lenne. Semmit nem tudok róla. Ez zavar. De így van jól. Semmi közöm hozzá. Biztos jól elvan a barátnőjével, eszébe sem jutok. S így van rendben. Azért jó lett volna, ha megkérdezi a CT-eredményem, vagy ír karácsonyra. De mindegy. Csinálom az életet egyedül, ahogy tudom. Megyek előre. Reggel felkelek, este lefekszem. Közte pedig igyekszem a maximumot véghezvinni. 

Csak megyek. Előre.

Csapdában a Lány

 Sötét volt. Hideg és nyirkos a levegő. Semmit nem látott. Kapkodta a tekintetét, forgolódott, hátha lát egy kis fény, ami a kiutat jelzi. Koromsötét vette körül. Kinyújtotta karjait, s elindult előre. Lassan lépkedett. Semmi. Ujjai csak a sötétet markolták. Meggyorsította léptetit, ki akart jutni. Sietett. Kinyújtott karral rohant előre. Semmi. Megállt. Megint körülnézett. Csak a sötétség vette körül. Jobbra fordult. Elindult. Eleinte lassan, aztán szaporzáta lépteit. Futni kezdett. Semmi. Úgy érezte, nem kap levegőt. Megfolytja a sötét. Megállt. Kapkodva lélegzett, de nem jutott elég oxigén a tüdejébe. Bepánikolt. Nem tudta mit tegyen. Támaszt keresett. Valami kapaszodót, ami segít talpon maradni. De teljesen egyedül volt a sötétben. Leült a nedves földre. Térdére hajtotta fejét. Sírni kezdett. Várt. Hátha valaki rátalál.

Egyedül a sötétben

Egyensúly

 Mióta tudom az eredményt, rettenetesek a napjaim. Szerettem volna visszatérni az életbe, de nem lehet. Nem érzek semmit, nem vagyok rosszul, nincsenek fájdalmaim, a bőröm is rendbe jött már. És beteg vagyok. Hogyan? Nem tudom hogyan haladjak tovább. Újabb kemósorozat előtt állok. Újra ki fog hullani a hajam. Jó esetben nem leszek allergiás, és végig tudok csinálni még egy brutális kúrát. És akkor talán eltűnik. Rossz esetben allergiás leszek erre is, és nem tudom végigcsinálni. És akkor nincs tovább. Akkor nem tudom mi lesz velem. Szembe kell néznem a halállal. Nem félek tőle, legalább vége lesz ennek az egésznek. A baj csak az vele, hogy nem tudom mikor lesz vége. És azzal a tudattal kell élnem a mindennapokat, hogy haldoklom.

Addig is kellene találnom valami életcélt. Sportolni nem tudok, szeretni nem tudok, barátok is kevesen vannak már. Tudom, hogy nagyon érzékeny vagyok. Senki nem ért meg. Csak a kemós barátnőm tudja, hogy min megyek keresztül. Mind testileg, mind lelkileg. Tegnap beszéltünk. Jól van, de nem javul az állapota, és az orvos szerint soha nem fog meggyógyulni. Borzasztó ezzel szembenézni. És még mindig nem tudom, hogy hogy lehet egy halálos betegséggel együttélni. Nem találom az egyensúlyt. Sokszor elfelejtem, hogy beteg vagyok. Aztán meglátom valahol a tükörképem, és ez mindig visszaránt a jelenbe. Azt hiszem visszaköltözöm a fejembe. Írok, olvasok. Nincs vége, sodródom.

Keresem az egyensúlyt élet és halál között.

CT - stagnál

 Reggel, ahogy felébredtem, az volt az első, hogy megnéztem, felkerült-e már a CT eredményem. És igen! Izgatottan kattintottam a letöltés gombra... A szemem szaladt a sorokon, aztán megláttam... 2 mm. Ott van. Továbbra is ott van. 2 mm. Pici, de ott van. Sírtam. Nem erre számítottam. Összeszedtem magam, s mentem a doktornőhöz, mára beszéltük meg.

Két órát vártam. Nem voltam türelmetlen. Tudtam, hogy baj van, nincs vége. Csak ültem. Néztem ki a fejemből. Néha sírtam. Aztán behívtak.

Pici - mondta. Nem nőtt. 

Nem, de ott van. Nincs vége.

Nincs... 3 hónap pihenés, a csontvelőm odavan, és a bőrömnek is kell még idő. Február közepén jelentkezzem, akkor csináltatunk konoloszkópiát, aztán CT és markerek. Meglátjuk, hogyan viselkedik. Marad-e ilyen pici, vagy elkezd nőni.

Műtétet akarok. De nem lehet, nagyon pici. Akkor pici műtétet akarok. Nem lehet. 3 hónap pihenés. Kell regenerálódnom. Van még egy drasztikus kemó, amit kaphatok. De csak márciustól. De én műtétet akarok! Majd eldöntik. Márciusban.

Pihenés. Nincs vége...

Karácsonyi buli

 Nem szabadott volna elmennem.

Készültem. Ruhát vettem, hajat mostam, sminkeltem. Billegtem a tükör előtt. Jókedvű voltam. Vártam, hogy jó buli lesz. Találkozni azokkal, akikkel egyébként nem szoktam. Bemutatkozni az újaknak, akivel nemrég kezdtem el dolgozni.

Nem volt jó. Sokan aggódtak/aggódnak értem. Az egész este arról szólt számomra, hogy hajtogattam, hogy köszi, jól vagyok. Igen, van hajam. Nem, nem áll jól. Jól van. Oké. Köszi. Majd írok, igen. Köszi! Hagyjatok! És nem, nem akarok táncolni! 

Elhúzódtam egy sarokba. Ittam a mentes vizem. A vacsiból alig tudtam valamit enni, de nem baj, azt tudtam, hogy ez lesz. Nyomkodtam a telefonom. Vártam, hogy induljunk. Indultunk. Hazafele a sötét buszon sírtam. Senki nem látta. Bedugtam a fülem. Éljen a spotify. Nem akartam beszélni. Kocsi. Haza. Ágy. Paplan alá.

Nem szabadott volna elmennem.

Sajnálom, félek, rettegek, vágyom

Sajnálom.

"Sajnálom, hogy nem érted miért zártalak el magamtól. Sajnálom, hogy nem érzed mekkora fájdalmat okoztál. sajnálom, hogy ha vissznézek erre az évre, csak bánatot, szomorúságot és sírást látok. Sajnálom, hogy nem voltál velem és egyedül kellett küzdenem. Sajnálom, de ezért nem akarlak soha többé látni!"

Ezt írtam Neked. Olyan sok idő telt el azóta. Mégis mint egy szellem, úgy érzem állandóan a közelemben vagy. Többször láttalak, de elbújtam. Hogy ne vegyél észre. Hogy ne kelljen a szemedbe néznem. Hogy ne kelljen mosolyogva azt mondanom, hogy jól vagyok. Hogy ne kelljen elutasítsalak. Nem tudom, hogyan viselkedtem volna. És hogyan viselkedtél volna. Az eszem tudja, jobb, ha nem találkozunk. A szívem nem ért egyet. 

Félek.

Félek attól, hogy soha senki iránt nem fogok így érezni. Félek, hogy soha senki nem lesz rám ilyen hatással. Félek, hogy már senki nem fog akarni engem. 

Rettegek.

Rettegek a keddtől, a CT-től. Rettegek attól, hogy még mindig beteg vagyok. Rettegek, hogy újra kórházba kell járnom. Rettegek, hogy a betegség eluralkodik rajtam, és nem tudom legyőzni. Egyedül.

Vágyom.

Vágyom arra, hogy azt mond, tévedetél. Vágyom arra, hogy újra a szemedbe nézzek, és lássam tekintetedben, hogy akarsz engem. Vágyom arra, hogy elvesszek az ölelésedben. Hogy megszűnjön a világ, hogy ketten legyünk egyek. 

Mi lesz ha meghalok?

A Lány és a sapkája

 Csak nézte a tükörképét. Nem szereti a tükröket. Az arca letisztult de vonásai mások. Ő már nem ugyan az az ember. A haja szép sűrű, csak rövid még. Nézte magát. Fordult jobbra, balra. Nő a haja. Azt mondják jól áll. Szerinte nem. Visszatette sapkáját. Így már más. 

Elmosogatott, tett-vett otthon. Melege lett. Levette sapkáját. Nem is vette észre. Aztán látta, hogy a kanapén van. Visszahúzta. Így jobb volt.

Csak nézte magát a tükörben. Szép a haja. Sötétebb lett. Furcsa. Nézte a tükörképet. Holnap már nem teszi fel a sapkát. 

Reggel lett. Megfésülködött, s feltette sapkáját. Majd a munkahelyen leveszi. Hideg volt. Nem vette le. Majd holnap.

Másnap is hideg volt, de levette. Felvette. Levette. Felvette.

Hazament. 

Levette. Lezuhanyzott. Nézte magát a tükörben. Sok haja van. Talán göndör lesz. Forgatta fejét. Rövid.

Felhúzta sapkáját, s bebújt az ágyba. 

Sapkában.