Mióta tudom az eredményt, rettenetesek a napjaim. Szerettem volna visszatérni az életbe, de nem lehet. Nem érzek semmit, nem vagyok rosszul, nincsenek fájdalmaim, a bőröm is rendbe jött már. És beteg vagyok. Hogyan? Nem tudom hogyan haladjak tovább. Újabb kemósorozat előtt állok. Újra ki fog hullani a hajam. Jó esetben nem leszek allergiás, és végig tudok csinálni még egy brutális kúrát. És akkor talán eltűnik. Rossz esetben allergiás leszek erre is, és nem tudom végigcsinálni. És akkor nincs tovább. Akkor nem tudom mi lesz velem. Szembe kell néznem a halállal. Nem félek tőle, legalább vége lesz ennek az egésznek. A baj csak az vele, hogy nem tudom mikor lesz vége. És azzal a tudattal kell élnem a mindennapokat, hogy haldoklom.
Addig is kellene találnom valami életcélt. Sportolni nem tudok, szeretni nem tudok, barátok is kevesen vannak már. Tudom, hogy nagyon érzékeny vagyok. Senki nem ért meg. Csak a kemós barátnőm tudja, hogy min megyek keresztül. Mind testileg, mind lelkileg. Tegnap beszéltünk. Jól van, de nem javul az állapota, és az orvos szerint soha nem fog meggyógyulni. Borzasztó ezzel szembenézni. És még mindig nem tudom, hogy hogy lehet egy halálos betegséggel együttélni. Nem találom az egyensúlyt. Sokszor elfelejtem, hogy beteg vagyok. Aztán meglátom valahol a tükörképem, és ez mindig visszaránt a jelenbe. Azt hiszem visszaköltözöm a fejembe. Írok, olvasok. Nincs vége, sodródom.
Keresem az egyensúlyt élet és halál között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése