Korán kelt reggel. Lezuhanyzott. A legszebb fehérneműjét vette fel, de egyébként kényelmesen öltözött. A szemeit úgy húzta ki, ahogy szokta, cicásra. Bevetette az ágyát. Lehajtogatta a ruhákat. Elmosogatott, a csepegtetőről eltörölgette az edényeket. Mindent a helyére tett. Becsukta az ablakokat. Meglocsolta a virágokat. Lekapcsolta a villanyokat. Letekerte a fűtést. Ivott egy pohár vizet. Kicsit megszédült, a konyhapultba kapaszkodott. Vett egy nagy levegőt. Kifújta. Fejébe húzta sapkáját. Megfogta a táskáját, és elindult. Nem zárta kulcsra az ajtót. Beült az autóba, lassan haladt. Lehúzódott az út szélére, időben érkezett. Nyugodt volt.
A sorompó elindult lefelé. Az utca üres volt, errefelé nincs nagy forgalom. Átgurult a másik sávba. Várt. Távolról hallotta a vonat hangját. Szemből érkezett egy autó. A sofőr nem értette, miért áll a forgalommal szemben, vele szemben egy autó a sínek másik oldalán. A Lány oldalra nézett. Közeledett a vonat. Lassan rágurult a sínekre. Megállt. Markolta a kormányt. Többet nem nézett oldalra. Hallotta, ahogy közeleg a nehéz vas. A férfi rádudált. A Lány csak nézett előre. Látóterébe bekerült a vonat. Markolászta a kormányt. Izgult. Sírni kezdett. Becsukta szemeit. Zokogás tört fel a mellkasából. A férfi nyomta a dudát, kiugrott az autóból. A Lány erősen markolta a kormányt. Sikított, ahogy csak bírták hangszalagjai. A vonat éles dudája elnyomta az utolsó hangot, amely az élethez kötötte a Sapkás Lányt. Senki nem hallotta.
Csak a csattanást
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése