Rögtön tudtam, hogy el akarok menni. Két hét alatt nem tudtam eldönteni, hogy melyik távon induljak. 5 vagy 10 km. Az 5 km-t kevésnek éreztem, a 10-et soknak. Barátokkal mentem, szóval volt szurkolótáborom. :-) Rengetegen voltak, úgy éreztem, nagyon ciki lenne 5 km-t futni, így maradt a 10.
A hangulat a szokásos volt, mindenki fel volt spanolva. Én is. De tudtam, hogy ez nekem sok, és nagyon nehezen fog menni. December 26-án futottam először, ahhoz képest viszont jó vagyok. És csak így lehet fejlődni, nem hátrafelé. Nem sok időnk volt a rajtig, bemelegítettem, és a tömeg végén állva vártam az indulást. Kb. 300 méter után éreztem, hogy kimerültem. De a többiek húztak magukkal. Nagyszerű futók voltak a versenyen. Hátul kullogtam. Leghátul. Aztán meg legesleghátul. Élveztem a napsütést, a tájat, elmélyültem a gondolataimban. Néztem, hogy maradok le a csoporttól. De nem zavart. Egy év kihagyás, egy év kemó áll mögöttem. Mégis itt vagyok. Futok. Na jó, kocogok.
Nem tudom mi lesz velem. Nem tudom hogyan tovább. Csak azt tudom, hogy ma hol vagyok. És holnap hol leszek. De nagyon tovább nem látok. Nem nyomhat a májam. Nem fájhat. Nem lesz baj. Rendben leszek. Rendben vagyok!
És beértem. Én is :-) Jó volt! Jó volt újra versenyben lenni! Jó volt újra azt érezni, hogy közéjük tartozom. Hazafelé csak bámultam ki az ablakon. Néztem az elsuhanó tájat. Elfáradtam. Izzadt voltam. Nyugodt. Majd lesz valahogy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése