Hatalmas pelyhekben hullott a hó. A Lány ült a padon. A szél süvített, összekeverve a pelyhek útját a levegőben. Próbálta elkapni őket, de nem ment. Arcába csaptak, támadást indítottak ellen. Mint megannyi tűszúrás. Kinyújtotta nyelvét, érezni akarta a jeges cseppeket mindenhol. Táncolt velük a szélben. Hideg volt. Sapkája kevésnek bizonyult. Fel akarta húzni a kapucnit, de megannyi hópehely ücsörgött már rajta. Mégis sikerült elkapni őket. Visszaült a padra. Hideg volt, felhúzott lábakkal kucorgott. Homlokát térdére hajtotta, és hagyta, hogy a hideg átjárja testét. A hó megtelepedett rajta. Csak ült.
Mire kinyitotta szemeit, már tűzött a nap. A hónak szinte nyoma sem volt. Eltűnt. Mint egy rossz emlék, csak itt-ott hagyott nyomot.
Bárcsak minden így múlna el. Mint egy vihar, jön, rombol, pusztít, majd távozik... szikrázó napsütést hagyva maga után!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése