A Lány és a várakozás

 Csütörtökön vagy pénteken hívja. Ebben maradtak. A csütörtök sűrű volt, így sikerült elterelnie a gondolatait. Majd pénteken. Azt mondta. Hát, várt. 

Eljött a péntek. Ez is sűrű nap volt, de rövid. Hazament. Pakolászott. A fejében is. Próbálta terelni a gondolatait, hogy ne várja. De várta. Lezuhanyzott. Ült az ágy szélén gondolataiba merülve. Ránézett a telefonjára. Nem hívta. Még egy picit ült, majd bement a fürdőszobába. Nézte magát a tükörben. Megváltozott. Nagyon más. Minden más. De már kezdi elfogadni az arcot, aki visszanéz rá. Most egy kicsit fel tudja fedezni magán a régi vonásokat. Most jól van. Megérintette a haját. Rövid. Még mindig rövid. Talán soha nem lesz hosszú. Beletúrt. Kicsit nőtt. De rövid. Nézte az arcát. Furcsa, még mindig furcsa minten.

Végighúzta ujjait a sebén. Szép a heg. Az egész hasán keresztülfut. Fehér, vékony vonal. 

Aztán csak állt. És nézte magát.

Persze, hogy nem hívja. Miért is hívná? Mit is gondolt? Hogy majd lesz valaki, akit nem érdekel a betegsége? Hogy gyógyíthatatlan? Folytak a könnyei, de csak nézte magát. Végigfolyt az arcán, csöpögött a hasára, a földre. Tűrte. Állt. Sírt.

Nagy levegő. Megmosta arcát, majd bebújt a takaró alá. A fejére húzta.

Másnap reggel sem volt nem fogadott hívás a telefonján.

Ez van