Nincs jó hírem. Mindhárom orvos ugyan azt a véleményt adta. Gyógyíthatatlan vagyok. Az egyik orvos azt mondta, hogy a mostani leleteim jók, még van pár szép évem.
Van pár szép évem.
Lesznek jobb és rosszabb időszakok. Könnyebbek és nehezebbek.
Nem tudom mit mondjak. Nem hiszem el.
Nem tudom, van-e értelme úgy élni, hogy állandóan kemoterápiára járok és szenvedek a mellékhatásoktól. Csak azért, hogy ne idén, hanem jövőre legyen vége. Vagy két év múlva. Az utóbbi hetek annyira kikészítettek, hogy semmire sem tudtam koncentrálni. Volt, mikor csak arra tudtam gondolni, hogy hova tudok lefeküdni, utána meg belégzés, kilégzés.
Itt a nyár. Minden barátom élvezi. Csavarognak, buliznak, élik az életet. Én meg minden reggel megyek a kórházba, hogy egyáltalán össze tudjam szedni magam. Tegnap elkezdtem enni. Ma is ettem egy tányér levest. Próbálok sokat inni. De ennyi, ennyire vagyok alkalmas. Nem tudok a barátokkal együtt lógni, nem tudok koncertre menni, táncolni, énekelni. Csak vagyok. És azon dolgozom, hogy legyek. De így minek. És kinek. Arra jöttem rá, hogy egy beteg szívet csak egy másik szív tud meggyógyítani. Lehet, hogy megtaláltam ezt a másik szívet, de nem az enyém. Ülök itthon, tolom magam előtt a perceket, órákat. És ennyi. Dolgozom, mosok, pakolászok, alszom.
Ma voltam boltban. Megvettem azokat a dolgokat enni és inni, amit az orvosom mondott. Nehéz volt a szatyor hazafele. Pedig nem volt az. És mondja meg nekem valaki, hogy a komoterápiás betegeknek miért készítenek olyan csomagolást, amin kupak van. Csak nézem a konyhapulton, és nem tudom kibontani. Az ujjaim ügyetlenek, nem tudok szorítani.
Hogy tudtam két hét alatt ennyire leromlani? Ki vagyok én? Mindig azt kértem, ha meg kell halnom, ne ép elmével kelljen megtennem. A testem beteg, harcol, én meg ugyan az az ember vagyok, és már nem vagyunk kompatibilisek. Szeretnék egy másik testet. Egy egészségeset, amiben élhetném az életem tovább. Mert ez így nem jó. Nagyon nem. És minek.
Minek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése