Izgatott vagyok

 Tegnap átvettem a hisztamint. Végig izgultam. A metrón még picit sírtam is. Nem tudom miért. Asszem öregszem. Sokat várok tőle. Hogy működjön. Szerdán kezelés Ha nem sikerül, akkor vissza Bécs. De ha mindent úgy csinálnak, mint ott, akkor muszáj működnie. Na mindegy, addig még van egy hét. Azt szépen megélem.

Másik segítsgével felkerestük a német Heidelberg University Hospital-t, Online konzultációt kértünk tőlük. Magyarországon már nagyon sok orvossal beszéltem, mindenki ugyan azt mondja. Ausztria működik, csak drága. És akkor most meglátjuk mit mondanak a németek. Az anyagok feltöltésével bajban voltam, de tegnap este Másik megoldotta. Várom, hogy jelentkezzenek. A gyógyulásommal kapcsolatban most nincs más hírem.

Hétköznap dolgozom. Sokan betegek. Igyekszem nem megfázni és nem elkapni semmit. Nem a betegségtől félek, hanem attól, hogy akkor nem kaphatok kezelést. Márpedig most ez a legfontosabb. A covid is újra felbukkant, maszkot hordok. 

Nézegetek albérleteket is. Költöznék. Két éve lakom itt. Kettőnknek pici a lakás. Márpedig én Őbenne gondolkodom. Mennék közelebb hozzá, hogy több időt tudjunk együtt tölteni. Nagyon szeretek vele aludni. Egész éjjel ölel. Mikor nem, mert nagyon meleg vagyok, és elfordul, rögtön rátekeredek. :-) Ez van. Szeretek kávét főzni neki ébredéskor, reggelit tálalni, beszélgetni. Nehezen ébred, szóval inkább én beszélek. Este viszont Ő az aktív, én pedig takaréklángon pillázok. Majd megszokjuk.

Átbeszéltük a karácsonyt. Újra. Ki mikor hol lesz. Olyan furcsa, hogy erről beszélgetünk. Főleg, hogy nem ismerjük egymás családját. Kértem, hogy jöjjön velem most hétvégén a családi banzájra, de nem áll készen. Nincs ezzel baj. Bevárom. 

Aztán beszéltünk a kicsi fánkról. Intézi. Hah! De nem úgy van ám az! Majd együtt. Majd együtt kiválasztjuk a kicsi fánkat, megkeressük a helyét, és szépen feldíszítjük. Régen karácsonyozott már ő is. Én kb 8 éve. Ő sokkal több. Szóval mindkettőnknek új ez az élmény. De nagyon izgalmas.

A hétvégék most csendesen telnek. Vége a nyárnak, kevesebb a program, a lehetőség. Minden pénteken almatortával várom. Sütöttem már francia almatortát, olasz almatortát, most pedig amerikai fog készülni. És főznék egy tárkonyos marharagu levest, az a kedvence. Érdekes, azt mondta egy nagyon jó ismerősöm, hogy mikor kapcsolatban vagyok, rögtön háziasszony üzemmódba állok És ez tényleg így van. Hiába, a neveltetés bekapcsol. Vagy nem tudom. Szeretek törődni vele. Persze nem mindenáron. 

Várom, hogy jelentkezzen az iskola. El kell készítenem a szakdogához a prezit, küldik a kérdéseket. A kidolgozott tételsorok megvannak, annak is neki kell állnom tanulni.

Szóval élem a mindennapokat. Jól vagyok. 

Várom a karácsonyi csodát

Vele

Meg van a hisztamin

 Ráment a délelőtt, és sok idegesség volt benne, de megvan!

A tegnap este Bécsbe írt levelemre is válaszoltak, hogy van, és be tudom szerezni, de aztán egy magyar szálat mozgatva meg lett itthon. Kolléganőm ismerőse adott egy linket, őket hívtam, és van! Ampulla és drazsé. Hívtam az orvost, ampulla. Jó, kell recepte. Hívtam az orvost, jó, felírja a felhőbe. Hívtam a gyógyszertárat. Nem jó a felhő, ők nem látják a rendszert, papír alapú kell. Hívtam az orvost, nem is tudta felírni felhőbe, megírja papíron. Holnap megyek érte. Keddre itt az ampulla. 3000 Ft...

Sajnos a főorvos ma is azt mondta, hogy megpróbáljuk. De vannak kétségei. Ezért már nekem is...

December 6-án folytatjuk. Elő szülinapi buli....

Nem sikerült

 Röviden ennyi: nem sikerült.

Jókedvűen mentem a kórházba reggel, mert tudtam, hogy minden rendben lesz. Bíztam, hittem. Vettem reggelit, egy szendvicset ebédre, és felmentem az osztályra. Hamar sorra is kerültem, mert hosszú a kezelés ideje. A főorvossal megbeszéltük, hogy akkor minden a bécsi recept szerint fog történni, mehetek a lányokhoz a kezelőbe.

Mentem, mosolyogva, minden rendben. Beülhettem a szokásos székbe. A nővér nagyon ügyes volt, elsőre szúrt vénát. Elhezdődött az előkészítés. Suprstin. Ekkor megjelent egy hatalmas kérdőjel a fejembe. Ezt biztos nem kaptam Bécsben. A suprastin altat, én ott nem aludtam. De azt gondoltam, hogy kiegészítésként kapom. Nem kérdeztem rá. Pedig kellett volna...

Megjött a citosztatikum. A suprastintól nagyon kába volt. 55 percet vártak, és rákötötték az oxaliplatint. Álom és ébrenlét között lebegtem. Nem olyan jó érzés, de mindegy. Ez van. Nem baj. Pisilni kellett. Kimentem a mosdóba. Elkezdett nagyon fájni az alhasam. Nem tudtam, hogy a hugyhólyagom, a méhem, a petefészkem görcsöl, de valami nem volt jó. Égett az arcom. Néztem a tükörbe, de nem volt piros. Hessegettem a gondolatot. Alig értem vissza a székhez. Szédültem. Biztos a suprastin. Levert a víz. Aztán nem jött a levegő sem. Alig tudtam felelelni a karom, hogy megnézzem a tenyerem. Piros. Nincs levegő. Ver a víz. Kihalásztam a tükrömet a táskámból. Tiszta piros a fejem. Nővér! Ajajj! Kikötés, rohanás az orvoshoz, ellenanagy, ennek a nevét nem tudom, majd kálcium, majd magnézium. Nincs levegő, fáj a hasam, ég minden. Nagyon lassan jöttem ki belőle. Asszem megint elaludtam. Felkeltettek, megnézett a főorvos. Már jobb. Még feküdtem. Aludtam vagy mi. Aztán szépen lassan jobb lett. Azt hiszem fél 3-kor jöttem el. Akkor már jól voltam, hazavezettem.

Ami történt: Nincs forgalomban Magyarországon az az antihisztamin, amit Bécsben használtak, azért használt mást. Tehát nem az a folyamat volt, mint Bécsben. 

A feladat: Az én feladatom az, hogy utána járjak, hogy be tudom-e szerezni Bécsből ezt az antihisztamint, ami kell. A főorvos feladata, hogy használhatja-e, nem tiltott-e az országban. Amennyiben valamelyikre nem lesz a válasz, irány Bécs, nincs más opció.

Írtam a kapcsolattartómnak, megadta a bécsi nemzetközi gyógyszerkereskedő elérhetőségét, írtam nekik. Remélem hamarosan válaszolnak.

Már jól vagyok, csak gyenge. Lezuhanyzom és lefekszem. 

Az főorvos szerint hős vagyok. Szerintem csak kétségbeesett... 

Vérkép

 Főorvos úr elküldött laborba. Még szerdán át is szaladtam, ha már ott vagyok...

Aznap, mikor vége lett a munkaidőmnek, eszembe jutott, hogy megnézem eeszt-n. Nem volt készen. Semmi baj, van időm. Csütörtökön el is felejtettem, annyira dolgoztam. Itthon jutott eszembe, gyorsan megnéztem. És készen volt. Nagyon-nagyon régen volt ennyire jó vérképem. A májértékeim még mindig rosszak (hogyne lennének azok), de már javultak. 

Két érték, amit figyelek, szuper lett. Az LDH és az alkalikus foszfatáz is a normál értékben van.

A tumormarkereket féltem megnézni, de naggggyon jó értékeim lettek!

Az AFP 8,1-ig jó. Márciusban 2,2 volt, júniusban 14,9, most novemberben 3,1.

A CEA 2,5-ig jó. Márciusban 48,1 volt, júniusban 16,6, most novemberben 4. 

Tudom, hogy még csak egy oxaliplatin kezelést kaptam, és nem szabad messzemenő következtetést levonni, de nekem most ez a vérvétel a szalmaszálam, és ebbe kapaszkodom. Remélem, hogy további csökkenést tudunk elérni a folyamatos kezeléssel.

Szerdán megyek. Már csak azért izgulok, de nagyon, hogy a következő is komplikáció nélkül bemenjen!

Ez a vérkép addot most egy kis időt. Már merek gondolkodni. Lassan lesz a születésnapom, majd a karácsony. Tervezek karácsonyra. Megbeszéltük, hogy lesz egy pici fánk. Egy pici karácsonyunk kettesben. Együtt. Olyan jó lesz! Már nagyon várom!

Kettesben, együtt 

 

Elvállalta

 A főorvoshoz volt konzultációs időpontom. Gondoltam 11.00-12.00 óra között megyek csak, hogy reggel a kezelésre váró pácienseire legyen ideje, ne raboljam. És ne kelljen sokat várnom.

Egyszer csak csörgött a telefonom, hogy mikor megyek, mert be vagyok írva osztályra. Osztályra! Legjobb tudomásom szerint csak konzultációra mennék... Így nem rendeltek nekem ebédet...

Azonnal felkaptam a táskám, s mentem. Nem kellett sokat várnom. A hír, hogy elmentem másik orvoshoz, intézménybe, valószínűleg végigsöpört az osztályon. Már nem voltak olyan cukik velem, volt aki már nem is molygott. Találkoztam doktornővel is, de éppen hogy csak visszaköszönt. Rosszul esett. Nem értik...

Hívott a Főorvos. Azzal kezdtem, hogy látom, hogy mindenki haragszik. Azt mondta nem igaz. És hogy ő teljesen megérti, hogy mit érzek. Kétségbe vagyok esve. Igen. Pontosan!

És elvállalta a kezelésem. Mindent ugyan úgy fog csinálni, ahogy Bécsben. Utána néz, hogy kell-e mellé antigén, van-e értelme. Mert ha nincs, akkor nem kérem. Átbeszéltük az összes kérdést, amit felírtam. A gyógyszereket is. 

Nem kell szúrnom magam. Jeeeee, remélem hamarosan eltűnnek a foltok a combjaimról. Csak D-vitamin és gyomorvédő kell.

Rákérdeztem, és elmagyarázta a mutációt. Azt  hittem értem, de nem. Ezt majd újra megkérdezem. És a mintavételt is. 

Mondtam neki a CT-t, hogy nem vagyok megelégedve az elemzéssel. 

Abban egyeztünk meg, hogy februárra kér nekem időpontot CT-re. Addig kezel. Meglátjuk mit mutat a CT, és ha nem leszünk megelégedve vele, akkor elküldt petCT-re. 

Három lehetőség van:

- kezelés közben baj lesz, de arra fel vannak készülve

- nem használ (ezt megkérdezem, hogy fordulhat elő)

- használ: más opció nincs.

Ebben maradtunk. Szerdán megyek!

Mozgattam egy másik szálat is, egy független radiológussal megnézettem a CT felvételeimet. Azonnal kért időpontot egy orvoshoz. Nem hívtam fel, gondoltam most már elindul ez a kezelés, és minden jó lesz. Erre este Másik jól lecseszett, hogy ne üljek a babérjaimon, és mit képzelek én, hogy meg merem tenni, hogy egy orvos felajánlja a segítségét, én meg nem fogadom el. Úgyhogy ma felhívom. Meghallgatom. Egyébként a CT felvételen nincs a petefészkemben semmi. Ezek szerint ciszta volt, és kipukkadt. Ennek is örülök.

És hogy mennyire jó volt a tegnapi nap, azt az is bizonyítja, hogy megjött a menstruációm. Végre! Nagyon örülök ennek is!

Tehát akkor összefoglalva: 

- ma telefon 

- szerda kezelés.

:-) szerda

Porszem a gépezetben

 Természetesen én vagyok az a porszem. Soha, semmilyen sorba nem illettem be, nem álltam be. És most is ezt csinálom. Olyan beteg vagyok, aki nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárják tőle. Szerintem pont úgy viselkedem, mint aki pánikba van esve, és mindent szeretne megérteni, és megtalálni a kiutat. Az összes reménysugárt megragadva. 

A részletek:

Pénteken találkoztam a doktornővel. Sírtam. Elmondtam, hogy nincs veszíteni valóm, és keresem a kiutat. Ezért - míg ő távol volt - sokmindent csináltam. Igen, a tudta nélkül. Teljesen kiakadt, kirohant a szobájából. Elég sok időt töltött a főorvosnál, majd közölte, hogy bizalomvesztésre hivatkozva többet ő nem az orvosom. Főorvos úr vár szerdán. Szerdán, mert tudják, hogy akkor kellene Bécsbe mennem. Tudják, mert a kezükben volt a papírom. Sajnálom, de feltételezek szándékot benne. 

Bizalomvesztés? Kérdezem én doktornő, hogy bízott valaha abban, hogy meggyógyulok? A válasz: nem. Azt mondta, én már nem fogok meggyógyulni, életem végéig kezelésre fogok járni. Amíg bírom, aztán vége. Nem tudja mikor. Na, a bizalomvesztés az itt történt meg, nem tegnap a rendelőjében.

Innentől kezdve némasába burkolózott, így semmit nem tudtam megbeszélni vele, gyógyszert sem tudtam íratni. 

Azt gondolom, hogy ez a legegyszerűbb. Nem fogadom el a protokollt, mert esetemben nem használ, és nem vagyok hajlandó leülni, és megvárni, míg meghalok. Mert ugye a helyettese ezt mondta. Ők mindent megtettek. Mindent!? A lófaszt! Ahogy más orvosok mondták, meg kellene ismételni azokat a kezeléseket, melyek korábban használtak. Pl. oxaliplatin. És nem, nem örül annak, hogy nem haltam bele, nem volt allergiás reakció, hanem megsértődött. Megsértődött! Hát, én is megsértődhetek, mint ahogy már meg is tettem sokszor, csak kibaszottul ki vagyok szolgáltatva nekik, mert én nem vagyok orvos, nem tudom beszerezni a szert, nem tudok infúziót bekötni magamnak. Ők mondhatnak nemet, de én nem mondhatom, hogy DE! 

Kellene mintavétel, hogy mutálódott-e már. Valószínű igen, és ha így van, akkor feleslegesen költöm el a sokmillió forintot oxaliplatinra. 

Baromira nem áll mögöttem orvos. Baromira nem segítőkész senki! Még csak meg sem hallgatnak! 

Igen. Egyszerű kirohanni, megsértődni, és többet nem kezelni. De morálisan jó ez így? Azt mondani a halálos betegemnek, hogy jaaaaaaa, én többet nem. Mi mindent megtettünk! Gondolkodik valaki a megoldáson? Azon, hogy hogyan tovább!?

De hogy ez még ne legyen elég péntekre, felhívtak az iskolából, hogy nem fogadják be a szakdogám, mert rövid. Hogyan rövid? Hát úgy, hogy a törzsszöveg rész nem éri el az előírt karakterszámot. Igaz, hogy az oldalszám megvan, de a törzsszöveg karakterszáma nincs. Teljesen kiakadtam. Nem is beszéltem túl szépen. De mondtam a lánynak, hogy ha a tanárnő leokézta, leosztályozta, beköttettem, és szombaton viszem leadni, engem ne hívjanak fel pénteken, hogy rövid! Azt mondta beszél tanárnővel. Sajnos nem érte el. Így szombaton hajnalban felkerekedtem, és bementem a suliba. A szakdogámmal. Szerencsém volt (néha legyen már nekem is), 9 óra előtt 10 perccel beértem. Ott volt a lány is és tanárnő is. Tudtunk beszélni. Tanárnő kiállt mellettem, azt mondta, hogy mind formailag, mind tartalmilag megfelel. Így befogadták, leadtam. Legalább ez megoldódott. 

A feladat: Orvost, intézményt találni, ahol megértik, hogy halálos beteg vagyok, és küzdök. És ahogy ezt megértették, mellém állnak, és velem küzdenek.

Az éltemért!

(Véleményem szerint az a legnagyobb "baj", hogy az orvosok nagy része nem volt beteg. Nem haldoklott. Igaz, nagyon sok halálos kórral találkoztak, de nem mentek keresztül rajta, nem volt a fejükbe folyamatosan a halál, az életük vége. Teljesen másképp gondolkodtam erről, míg nem voltam beteg. De az életösztön, az élet szépsége egyszerűen küzdelemre buzdít. És nem tudom elengedni. Nem tudok beletörődni!)

Nem feladni

 Sokminden történt. A napok csak úgy rohannak egymás után. Semmi időm nincs. Az a baj, hogy most nem úgy nincs időm, hogy legalább nincs időm gondolkodni, hanem folyamatosan gondolkodom, és nincs "időm" kikapcsolni. Nem tudok.

A bécsi kezelés jól sikerült. Megérkezett a következő kezelés időpontja és árajánlata. Fizethetetlen. Nagyon bosszant, hogy csak egy olyan helyen hisznek bennem, csak egy olyan helyen vállalnak, ami iszonyú drága. És most akkor mondhatnátok, hogy minden pénzt megér. Igen. Szerintem is. Csakhogy a büdzsé véges, és életem végéig kéthetente kifizetni ennyi pénzt nem tudok. 

Szóval a feladat az, hogy hazahozzam a kezelésem. 

Konzultáltam egy magánintézet onkológusával. Mondott két új dolgot. Az egyik persze nem új. Szóval megismételni egy olyan kezelést, ami korábban használt. Na ez az oxaliplatin. Ekkor elárultam neki, hogy egy már bent van. Felelősségem teljes tudatában kaptam. Tudom, hogy újra felléphet allergiás reakció, és belehalhatok. A másik, hogy mintát kellene venni a májamból, mert már biztosan mutálódott, és azért nem használnak a kezelések, mert már más lett. Tudni kellene mivel állunk szembe. 

Elértem az orvosom. Pénteken megyek hozzá. Hívtam segítséget, támaszt is magammal. Most már szükségem van valakire, aki mellettem áll. És ebben a pillanatban Ő az egyetlen, aki képben van, és tudja mit akarok, mi a cél. Ketten vagyunk egy csapat. Még nem biztos, hogy el tud jönni, de szerintem meg fogja oldani. Érem.

Három dolgot kell megbeszélnünk:

- Szeretnék mintavételt. Beszéltem a kemós barátnőmmel, neki volt. Sokmindenen van már túl ő is. Mindkét mellét levették, májáttét, petefészek daganat, szült is. De élete legnagyobb fájdalma volt a mintavétel. Szóval félek, de szeretném! Lássuk mi a helyzet odabent!

- Valaki elemezze újra a CT leletem. A leírás szó szerint semmi. Csak arra hegyezték ki, hogy terjedt, nőtt. Ami zavar, hogy szót sem ejt a petefészkemről. Fáj. Nem mindig, de sokszor. Egyre többször. Feszít. Kisugárzik a derekamba, görcsöl. Tegnap kellett bevennem fájdalomcsillapítót. És a CT leírás meg sem említi, hogy van. Tudom, elmehetnék magán ultrahangra, de ennél többet szeretnék. Foglalkozzunk azzal is, hogy az ott van. Ne csak a májammal. Tudom, ahogy az orvos is mondta, hogy a májam úgyis elvisz, de egyelőre az nem fáj. A petefészkem igen. Zavar, hogy azt írja, a tüdőm tiszta, holott volt ott is 5 mm-es áttét. Azt írja a hasi nyirokcsomók rendben, pedig ott is volt. Nem tűnhettek el, ha terjed. Lehet, hogy nem kellene rugóznom rajta, de szeretnék tisztán látni.

- Folytatni az oxaliplatin kezelést. Aláírok bármit. Nem érdekel, ha kezelés közben halok meg. Inkább ott és úgy, hirtelen, mint hónapokig, vagy akár csak hetekig szenvedni. 

Ezeket szeretnénk átbeszélni pénteken. 

Lelkileg nagyon szarul vagyok. Már nem tudok eltekinteni a betegségemtől. Nem tudok kikapcsolni, folyamatosan a tudatomban van, hogy haldoklom. Utálom az összes embert. Terveik vannak. Mi lesz karácsonykor. Mi lesz jövő áprilisban. Én azt sem tudom, hogy holnap mi lesz. Hol leszek, hogy leszek, élek-e még. Elszakadt a bakancsom. Napokig azon rágódtam, hogy vegyek-e egyáltalán másikat, mert minek. Végül vettem egy olcsó, gagyit, nem költök már ilyesmire. Eddig az volt a fontos, hogy tartós legyen, jó legyen, ár-érték arányban megfelelő legyen. Csinos legyen. Nőcis, de kényelmes. Most csak az lebegett a szemem előtt, hogy olcsó legyen, és passzoljon hozzá az összes nadrágom szára. 

Elfogadta a konzulensem a szakdogám, 4-es lett a megajánlott jegyem. Egy pár másodpercre nagyon, de nagyon boldog lettem! Olyan jó érzés volt, ahogy elöntötte a mellkasom a melegség. Aztán rögtön eszembe jutott, hogy már mindegy. Elvittem ma köttetni, hétvégén leadom a suliba. Januárban kell megvédenem. Január... Kacag a májam. Fogalmam sincs mi lesz januárban. Lesz-e még nekem január. Lehet ez lesz az utolsó karácsonyom. Az utolsó...

Hétvégén csak Rá koncentrálok. Szeretem. A múlt hétvégén nagyon nehezen tudtam kikapcsolni, és úgy élni, mintha minden rendben lenne. Elengedni a halálos betegség gondolatot a fejemből. Elásni mélyre, és élvezni a kézenfogva sétát, az ölelést, a csókot. Próbálom nyugtatni magam, hogy nem én vagyok a hibás, hogy megszeretett. Tudta, tudja, hogy beteg vagyok. Tudja mivel küzdök. Volt a családjában. Nem látja rajtam, de egyre nehezebben tartom magam. Megérdemlem-e én Őt? Megérdemlem-e, hogy a tenyerén hordozzon? Hogy én legyek a királylány az életében, ő meg az én hercegem. Mindent megad. Soha nem volt még ilyen önzetlen ember az életemben. És bátor. Nagyon nagy bátorság kell ahhoz, hogy beleszeressen egy beteg lányba. Egyet meg tudok ígérni neki. Amíg én vagyok, minden tettemmel azon leszek, hogy Őt boldoggá tegyem!

Szóval telnek a napok egymás után. Küzdök. Igyekszem nem feladni.

Nem feladni

23. kemoterápia _ Bécs

 Nagyon keveset aludtam, izgatott, zaklatott voltam, tele stresszel.

Időben felkeltem. Kávéztam, közben készítettem 3 szendvicset. Felöltöztem. A ruháimat előző este kikészítettem, hogy ne menjen el idő azzal, hogy nincs egy rongyom. A táskámat is összekészítettem. Beletettem a szendvicseket, s jött is a Fiú. Tatabányára mentünk, az út simán telt. Az utolsó üres parkolóhelyre  álltunk, ránk várt. Mosdó, majd megkerestük a vonatot. Nem volt olyan vagonszám, amire jegyet vettem. Már meg sem lepődtem... elszámozták, megtaláltuk a helyünket. Kár volt helyjegyet venni, alig volt utas.

Simán beértünk Bécsbe. Az állomásról kijövet beleütköztünk a taxiállomásba. Megmutattam a címet, felhívtam a kapcsolattartót, irány az intézet. Előbb értünk, mervártuk a Kapcsolattartót. Segített a becsekkolásban. Vettek vért, adtam vizeletet, készítettek vércsoport meghatározást, meglepetésemre tumormarkert is néztek. EKG, vérnyomás. A vérnyomásom 90/60 szokott lenni, most 121/80 volt, ami tökéletes (nekem magas). Majd bekísértek a szobámba.

Egyágyas szoba. Az asztalon teázáshoz, evéshez szükséges fűszerek sorakoztak. Az ágyon összehajtogatott törölköző, tusfürdő, testápoló, fogkefe, fogkrém, hálóing. A fürdőszábámban hajszárító is volt. Gyönyörű zuhanykabin. Hotelszoba :-) Jöttek az ápolók, bemutatkoztak, kérdezték szeretnék-e kávét, teát, vagy bármit, hogy jobban érezzem magam...

Megérkezett az orvosom is. Megbeszéltük, hogy akkor az előkészítő infúziók után csak oxaliplatint kapok. Megnézzük, hol a tolerancia küszöböm. Nagyon izgultam. Átbeszéltük, hogy milyen vitaminokat szedek, melyikből mennyit, és a vérhigító is kell továbbra is. Vártunk. Megjött az étlap, kellett ebédet választanom. Nem értettem mindent, de azt hittem, hogy zöldségkrémleves kértem és halat, saláta és desszert nélkül. Közben megérkeztek az előkészítő folyadékok. Bekötötték, folyt. Megjött az ebéd. Amit kaptam: csontleves grízgombóccal, marhahúsleves gazdagon, saláta dressinggel, gesztenyehab keshudióval megszórva. Nagyon finom volt minden. Lefolyt az infúzió, vártunk. Azt hiszem aludtam is egyet. Nem volt türelmem olvasni, meg semmihez. Tűkön ültem. Jött a diabetikus szakemberük, átbeszéltük az étrendemet. Végül megkérdeztem, meddig kell még várni. A válasz az volt, hogy készítik a cisztosztatikumot. Hát jó. Negyed négykor lett kész. Jött az orvosom. Elmondta melyik folyadék mi, és hogyan keverik össze. A normál ideje 20-25 perc lenne, de ő 3 órára állította az adagolást. Folyott egy csövön és gépen keresztül cukor. Aztán az oxaliplatinba csatlakozott só, az ment a másik gépen keresztül. Aztán a két cső összekapcsolódott, és így ment a vénámba. Nem a gravitáció csepegtette, hanem a gép pumpálta. Látni lehetett rajta mennyi ment be, így ki tudtuk számolni, hogy mennyi idő van még hátra. De pont 3 órán keresztül csepegett. Az utolsó órában már nagyon fájt a karom. A vénám feszített, de semmilyen allergiás reakció nem lépett fel. Végül szóltunk az ápolónőnek, hogy nagyon fáj a karom. Leállította. Bepánikoltam. Mondtam inkább nem fáj. Felhívta az ügyeletes orvost, megnézett. Azt mondta semmi baj, bírom, mehet tovább. Megnyugodtam, de azért már eléggé fájt, de bement az összes oxaliplatin!

Kaptam átmosó folyadékot, megkaptam a vérvételem eredményét, kihúzták a branült, és jöhettünk is haza. 20:36-os vonatot értük el. Az állomáson nagyon jó kedvem volt, lement rólam a stressz, és bennem volt 1 adag oxaliplatin. Gyógyulok :-)

Háromnegyed 12-re értünk haza. Nem voltam álmos. Zuhanyoztam, olvastam. És valamikor bealudtam. 

Egyelőre nincs mellékhatás. Allergia meg nem is volt. Jól vagyok.

További tervek:

- a következő kezelést Bécsben megoldani, antigénnel együtt. Várom az árajánlatot és az időpontot.

- találni itthon egy orvsot, aki vállalja a kezelésem. Még ha magánintézetben is lenne, olcsóbb, mint Bécs

- meggyógyulni.

Nagyon hálás vagyok a barátoknak, akik folyamatosan keresnek. A családnak a támogatásért. Köszönöm, hogy elviseltek, kibírjátok a hangulatingadozásaimat, és békén hagytok, ha azt kérem!

Hajrá!