Természetesen én vagyok az a porszem. Soha, semmilyen sorba nem illettem be, nem álltam be. És most is ezt csinálom. Olyan beteg vagyok, aki nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárják tőle. Szerintem pont úgy viselkedem, mint aki pánikba van esve, és mindent szeretne megérteni, és megtalálni a kiutat. Az összes reménysugárt megragadva.
A részletek:
Pénteken találkoztam a doktornővel. Sírtam. Elmondtam, hogy nincs veszíteni valóm, és keresem a kiutat. Ezért - míg ő távol volt - sokmindent csináltam. Igen, a tudta nélkül. Teljesen kiakadt, kirohant a szobájából. Elég sok időt töltött a főorvosnál, majd közölte, hogy bizalomvesztésre hivatkozva többet ő nem az orvosom. Főorvos úr vár szerdán. Szerdán, mert tudják, hogy akkor kellene Bécsbe mennem. Tudják, mert a kezükben volt a papírom. Sajnálom, de feltételezek szándékot benne.
Bizalomvesztés? Kérdezem én doktornő, hogy bízott valaha abban, hogy meggyógyulok? A válasz: nem. Azt mondta, én már nem fogok meggyógyulni, életem végéig kezelésre fogok járni. Amíg bírom, aztán vége. Nem tudja mikor. Na, a bizalomvesztés az itt történt meg, nem tegnap a rendelőjében.
Innentől kezdve némasába burkolózott, így semmit nem tudtam megbeszélni vele, gyógyszert sem tudtam íratni.
Azt gondolom, hogy ez a legegyszerűbb. Nem fogadom el a protokollt, mert esetemben nem használ, és nem vagyok hajlandó leülni, és megvárni, míg meghalok. Mert ugye a helyettese ezt mondta. Ők mindent megtettek. Mindent!? A lófaszt! Ahogy más orvosok mondták, meg kellene ismételni azokat a kezeléseket, melyek korábban használtak. Pl. oxaliplatin. És nem, nem örül annak, hogy nem haltam bele, nem volt allergiás reakció, hanem megsértődött. Megsértődött! Hát, én is megsértődhetek, mint ahogy már meg is tettem sokszor, csak kibaszottul ki vagyok szolgáltatva nekik, mert én nem vagyok orvos, nem tudom beszerezni a szert, nem tudok infúziót bekötni magamnak. Ők mondhatnak nemet, de én nem mondhatom, hogy DE!
Kellene mintavétel, hogy mutálódott-e már. Valószínű igen, és ha így van, akkor feleslegesen költöm el a sokmillió forintot oxaliplatinra.
Baromira nem áll mögöttem orvos. Baromira nem segítőkész senki! Még csak meg sem hallgatnak!
Igen. Egyszerű kirohanni, megsértődni, és többet nem kezelni. De morálisan jó ez így? Azt mondani a halálos betegemnek, hogy jaaaaaaa, én többet nem. Mi mindent megtettünk! Gondolkodik valaki a megoldáson? Azon, hogy hogyan tovább!?
De hogy ez még ne legyen elég péntekre, felhívtak az iskolából, hogy nem fogadják be a szakdogám, mert rövid. Hogyan rövid? Hát úgy, hogy a törzsszöveg rész nem éri el az előírt karakterszámot. Igaz, hogy az oldalszám megvan, de a törzsszöveg karakterszáma nincs. Teljesen kiakadtam. Nem is beszéltem túl szépen. De mondtam a lánynak, hogy ha a tanárnő leokézta, leosztályozta, beköttettem, és szombaton viszem leadni, engem ne hívjanak fel pénteken, hogy rövid! Azt mondta beszél tanárnővel. Sajnos nem érte el. Így szombaton hajnalban felkerekedtem, és bementem a suliba. A szakdogámmal. Szerencsém volt (néha legyen már nekem is), 9 óra előtt 10 perccel beértem. Ott volt a lány is és tanárnő is. Tudtunk beszélni. Tanárnő kiállt mellettem, azt mondta, hogy mind formailag, mind tartalmilag megfelel. Így befogadták, leadtam. Legalább ez megoldódott.
A feladat: Orvost, intézményt találni, ahol megértik, hogy halálos beteg vagyok, és küzdök. És ahogy ezt megértették, mellém állnak, és velem küzdenek.
Az éltemért!
(Véleményem szerint az a legnagyobb "baj", hogy az orvosok nagy része nem volt beteg. Nem haldoklott. Igaz, nagyon sok halálos kórral találkoztak, de nem mentek keresztül rajta, nem volt a fejükbe folyamatosan a halál, az életük vége. Teljesen másképp gondolkodtam erről, míg nem voltam beteg. De az életösztön, az élet szépsége egyszerűen küzdelemre buzdít. És nem tudom elengedni. Nem tudok beletörődni!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése