Elutaztunk

 Nem nagyon készültem előre, mert annyi minden volt, hogy nem volt időm gondolkodni, szervezkedni. De az internet velünk van, majd lesz valahogy. Megbeszéltük, hogy egymásra is szánunk időt, vittünk cigit is, pihenni is fogunk, fürdőzünk, végig akartam olvasni a könyvem is, szóval nem idegeskedtünk. Négy nap együtt, csütörtöktől vasárnapig. 

De előtte, szerdán, egy olyan túrát akartam megtenni, amit év elején végigcsináltunk, és nagyon kikészültem tőle. A szakítsunk egyik oka volt akkor. Húztam a belem magam után fel a hegyre, és azt mondta, hogy a következő dombra fussunk versenyt. Nagyon megbántott. Na mindegy is, elmúlt. Szóval szerdán elmentünk erre a túrára. Nagyon jól bírtam. Nem mondom, hogy nem fáradtam el, 15 ezer felett volt a lépésszámunk, szóval lehetek fáradt. Este lezuhanyoztam, és nyolc órakor, mint a jógyerek, aludtam, mint a bunda. Hőemelkedésem volt. Éreztem, hogy bújkál bennem valami. Remek. 

Csütörtökön útra keltünk, nem indultunk korán. Egész nap utaztunk, majd 6 órán keresztül. Megáltunk pisilni, ebédelni, nem siettünk. Elfoglaltunk a szállást, kifújtuk magunkat, sétáltunk egyet a városban, plázáztunk, megvacsoráztunk. Más nem fért a napba. Jól telt. 

Pénteken reggeli után indultunk barlangászkodni, egy közepes nehézségű túrát néztem ki a cseppkőbarlangban. Féltem picit, de voltak gyerekek is, gondoltam ha ők bírják, én is. Na, nem így volt. Rengeteg, és még annál is több lépcső (az összes) volt az útvonalon, a tüdőm elfogyott, a lábaim remegtek, és éreztem, hogy lázas vagyok. Fáztam, égtek a szemeim. Aztán még bejártuk a környéket, összességében nagyon jó nap volt, nulla energiávaé. Késő délután mentünk vissza a szállásra. Alig tudtam nyitva tartani a szemeim, csak arra tudtam koncentrálni, hogy lélegezzek. A szálláson bevettem egy lázcsillapítót, s már aludtam is. Egy egész órát. Meg egy picit. Ekkor volt 38,5 a lázam. Hogy előtte mennyi lehetett, nem is akarom tudni. Szarrá izzadtam magam. Lezuhanyoztam, tiszta ruha, s mentünk vacsorázni. Jobban voltam, de így is elájultam éjjelre. Ekkor már éreztem, hogy feszül a hasam, jobban kitöltöm a kabátot, és feszít minden.

Megbeszéltük, hogy mivel eddig nem igazán pihentünk, a szombat lazább lesz. Elmentünk libegőzni, bejártuk a környéket, és utána fürdőzés volt a terv. Igenám, csakhogy elment a nap :-) Nem készültem ki annyira, de éreztem, hogy lázasodok. Visszamentünk a szállásra szusszanni, vacsi, pihenés. Csak hőemelkedésem volt, ez egy jó nap volt. Szombaton is elájultam.

Vasárnap már csak a hazaút maradt. Reggel rettenetesen nagy hassal ébredtem, feszült, szúrt, fájt, plusz a hőemelkedés. Nem tudtam igazán enni, mert hányingerem volt, a víz nyomta a gyomrom, 3 másodpercet is képes voltam aludni a kocsiban. És rettenetesen szomjas voltam. Nem értem miért... Megáltunk ebédelni, csak paradicsom levest tudtam enni, de nagyon finom volt, és jólesett. Hazaértünk. Két adagot mostam, elrohantam a gyógyszertárba a gyószeremért, mert holnap kezdem szedni. Már alig várom. Kedden leszívást. Biztos, hogy lesz.

És a konzekvencia:

Azt hittem, hogy ha nem fájnak majd a talpaim, minden jó lesz. De nem, mert a hasvíz telítődése is fájdalommal, émelygéssel, rossz közérzettel jár. Mikor szedem a gyógyszert, nem is veszek tudomást arról, hogy van hasam (mert pici), emberként tudok öltözni. Mondjuk járni meg nem. Rengeteg gyógyszert szedek, mikor mit. Algopyrint lázra és fájdalomra. De fájdalomra napi 2 db cataflam is kell, aztán mikor már nem hat, akkor appranax. Nincs olyan nap, hogy ne vegyek be valamit valamire. (Tramadolt még nem akarok.) Igazából azon sem csodálkoznék, ha a májam ezért mondaná fel a szolgálatot. És nem is bánnám. Elfogadtam. Boldog vagyok Vele. De ha meghalnék, annak is örülnék. Ebből nincs kiút. Hittem ebben a gyógyszerben, de ha szedem leesik a lábam a fájdalomtól, ha nem szedem, beledöglök a hasfájásba. Eltel 2,5 év. Nagyon hosszú 2,5 év volt ez. Mondhatni elrepült, de nem. Minden nap küzdelem, találkozás a megszokott, vagy valami új fájdalommal, érzéssel, kínnal... Az ember egyszercsak elfárad. És nem kéri tovább. Mikor annyira belázasodtam, hogy a világomat nem tudtam, abban reménykedtem, hogy most elalszom, és nem kelek fel. Igen, rossz lesz neki, nagyon rossz. Észrevenni, hogy meghaltam, előásni a szüleim, hazavitetni a holttestem, összeszedni a hotelben a cuccaim, kipakolni az albérletet, értesíteni a munkáltatót, a főbérlőt... stb. De nem érdekelt. Csak arra vágytam, hogy becsukjam a szemem, és legyen már vége!