Az életet csinálni kell

 Hosszú hétvége volt, három nap. Az első gondolatom az volt, hogy három csodálatos nap, de azért nem így van ez. 

Az elmúlt két hét nehéz volt. A gyógyszerszünetben belázasodtam, és folyamatosan, bár csökkenő szinten, de minden nap lázas voltam. Ettől délután már gyenge, fáradt, álmos voltam. Minden éjjel úsztam az izzadtságban. Ő is mondta, hogy tüzelek, éjjel nem tudott átölelni, annyira forró voltam, és folyt rólam az izzadtság. Az első héten jött vissza a hasam. Ettől feszült, szúrt, hol hányingerem volt, hol csak egyszerűen étvágytalan voltam, pedig híznom kell. A múlt hét valamivel jobb volt. A gyógyszer és a gyógyító is a hasamon dolgozott. Talán pénteken éreztem először, hogy könnyebb (csütörtökön voltam a gyógyítónál). Kisebbnek láttam a hasam, és már csak hőemelkedésem volt. De még izzadtam. Meglátogattam a családot a temetőben és otthon is, már volt türelmem, kicsitt jobb volt a hangulatom, tudtam beszélgetni. Pepit ölelgetve sírdogáltam. Megöregedett. És én is. Hívtam magamhoz, jött, lassan, komótosan, öregesen. Én megindultam felé, sántán, bénán, gyengén. Félúton (?) találkoztunk...

Este vele voltam. Jókedvem volt. Nagyon vágytam rá, hogy találkozzunk, és magamhoz öleljem. Gyalog 20 percre lakunk egymástól, lábfájás ide vagy oda, sétáltam. Jó fél órámba telt, és végig Ő járt a fejemben. Hogy milyen jó lesz együtt lenni, miénk az éjszaka, nem kell korán kelni, henyélhetünk, és majd lesz valami. Szeretem ezeket az éjszakákat. Mivel régen szívtuk már a fájdalomcsillapítónkat, ezért be is terveztük estére. Jó volt látni, átölelni. Zenét hallgattunk, és be nem állt a szánk, csak beszélgettünk. Nem tudom megmondani miről. Mindenről is. A fájdalomcsillapító is jó volt. Csodálatos utázon vettünk részt. Ez volt a legjobb, még sosem volt ilyen jó. Ezt nehéz lesz überelni. Kétszer is. Hajnali fél négy körül mentünk aludni. 

Szombatra napozást terveztünk Siófokon. Előtte összeraktuk az íróasztalom, és berendeztük a dolgozószobám. Nagyszerű lett :-) Egyre jobb a lakás. Nagyon fújt a szél, és elég hideg is volt, de ami be van tervezve, az be van tervezve. Vittem magammal horgolást és könyvet is, de annyira fújt a szél, hogy én csak kucorogtam. Aztán összebújtunk, és aludtunk egy nagyot a parton. A hajléktalanokról beszéltünk, hogy vajon hogy élik túl a telet odakint. Én az első éjjel megfagynék, az biztos.

Filmeztünk este, összebújva, szerelmesen. Semmi nem történt, de az volt a minden.

Vasárnap Tatára mentünk a Fényes tanösvényre. 

Nagyon szép hétvége volt. Teljesen egymásra hangolódtunk, együtt keltünk, együtt feküdtünk, öleltük egymást, és végig azt kívántam, hogy ez sose érjen véget. Pedig egyszer véget fog. A hasam folyamatosan figyelmeztet, hogy nem vagyok egészséges. A bal talpam készen van, alig tudok ráálni, sántítok. Egyébként nem érzem jelét. És mikor vele vagyok, ahogy Ő, úgy én is kikapcsolom a betegséget, nincs és kész. Jól vagyok, jól érezzük magunkat, a mának, a percnek élünk, és megélünk minden egyes pillanatot. Így kellett volna élnem eddig is. Mikor munka van, arra figyelek. Mikor család van, rájuk figyelek. S mikor Ő van, csak rá koncentrálok. Mikor egyedül vagyok, megengedek magamnak néhány percet, mikor sírok, és beengedem a tudatomba, hogy haldoklom. És egyszer vége lesz. Nem tudom mikor, nem tudom hogyan. Csak azt tudom, hogy nemsokára. Készülök a karácsonyra, a szilveszterre, beszélgetünk a következő nyárról, de én arra már nem készülök. De beszélek róla, bólogatok, és elmondom, hogy én mit szeretnék. És annyi mindent szeretnék még.

Az életet csinálni kell. Felkelek, és végigviszem mindazt, amit beterveztem/beterveztük. És élvezem minden percét. Igyekszem nem bosszankodni, minek. És csinálok mindent, amit kell és ami jó.

Mert az életet csinálni kell