Hatalmas volt már a hasam, nagyon feszült. Nehezen mozogtam. Enni, inni nem tudtam. Semmi nem fért be. Az utolsó két nap már csak arra tudtam figyelni, hogy lélegezzek. Alig vártam a pénteket, hogy menjek leszívásra, és megkönnyebbüljek picit. Két nap evés, ivás nélkül nagyon legyengített. És bár az éjszaka egész jól telt, egész jól tudtam aludni (magamhoz képest), iszonyú gyengén ébredtem. Alig tudtam felöltözni. Minden mozdulattól kifulladtam, tátott szájjal kapkodtam levegő után. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy Keresztapu elvitt, Anyu is jött. Odafele az úton csak kókadoztam, a szemeim többnyire csukva voltak, nem tudtam nyitva tartani őket. Nehezemre esett felemelni a kezeim. Alig tudtam kimászni a kocsiból. Lassan totyogtam a rendelésre, Anyu jött velem. Persze első voltam, hamar behívtak. Az előző leszíváskor nagyon megnyomódott a csípőm, derekeam, gerincem, így igyekeztem most kényelmesen elfeküdni, hiszen tudtam, hogy sokáig fog tartani. De nagyon kemény az asztal, és nem tudtam úgy feküdni, hogy ne nyomódjon minden ott alul, hiszen azon fekszek. Nyugtattam magam, hogy kibírom. Mintát is kellett küldeni vizsgálatra, hogy újra megnézzék, hogy nem nőgyógyászati eredetű-e az áttét. Így főorvos úr kétszer szúrt, de nem baj, tudtam, hogy utána jobb lesz. Először cisztát szúrt, és abból vette a mintát. Aztán ha már ott vagyunk, le is szívta. Rengeteg, 2 liter folyadék jött le. Már annyira nyomott jobb oldalon, hogy most teljesen megkönnyebbültem. Tényleg jó volt. Aztán jött az alhasam. A szokásos szabad folyadék. Ebből most csak 1 liter jött le, de így is teljesen jól éreztem magam.
Csakhogy a derekam nem hagyott nyugodtam feküdni. Rengeteget feszengtem. Hol az egyik, hol a másik oldalalamat kellett megfeszítenem, próbáltam a lábam mozdítani, mert nagyon fájt. Alig vártam, hogy vége legyen, sehogy sem volt már jó. Mozdulatlanul kell feküdnöm végig, így nem mocoroghatok, de néha-néha muszáj volt. Már majdnem kifolytak a könnyeim, mire végeztünk. Alig vártam hogy felülhessek. Beragasztotta az asszisztens a sebeket, s felültem. Na, az nagyon jó érzés volt. Felállni nem tudtam, úgyhogy ücsörögtam picit az asztal szélén. De el kellett hagynom a vizsgálót, így felálltam, felöltöztem, megkaptam a papírom, kimentem. Addigra már majdnem elájultam. A tudatom és a látóterem beszűküldt, a lábaim csukottak össze. Szóltam Anyunak, hogy le kell ülnöm. Megint tátott szájjal kapkodtam a levegőt, becsuktam a szemeim, és vártam, hogy jobban legyek. Ittam pár kortyot. Anyu szólt Keresztapunak, hogy jöhet értünk. Kibotorkáltam az udvarra, de a kapuig nem tudtam elmenni, le kellett ülnöm egy télga kerítés darabra. Anyu kiállt az útra, szólt mikor odaért az autó. Beszálltam. Hazafele ettem picit. Lassan, komótosan. Iszogattam. Kicsit jobb lett, de kell ídő, míg felszívódik a tápanyag. Nem mertem még bevenni a gyógyszereimet, mert este is kihánytam, ahogy üres gyomorra bevettem. Mostanában a savam is rengeteg. Próbáltam aludni, de nem ment. Maradt a csukott szem, pihenés. Hazaértünk. Kiszálltam a kocsiból, elindultam a lépcsőház felé, de nem értem oda. Le kellett ülnöm az udvaron. Lélegeztem. Összeszedtem magam, és felmentünk a lakásba. Anyu maradni akart, én meg aludni, így elköszöntünk egymástól. Tudtam, hogy ha eszek még egy picit, beveszem a gyógyszereimet, alszom egyet, utána jobb lesz. És így is volt.
Borzasztóak ezek a rosszullétek. Ebből én nem nagyon akarok többet.
Már tényleg elég volt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése