15 hosszú napot töltöttem kórházban. Lássuk, hogy is volt…
Március 11-én, pénteken felvettek az osztályra, de a hosszú hétvégére tekintettel, nem kellett befeküdnöm. Kiadták az előkészületekhez szükséges antibiotikumokat és a hashajtót, hogy otthon kezdjem el a felkészülést. Rengeteg antibiotikumot kellett beszednem. Klionból reggel, este 2-2 db. Volt valami por, amiből 3x1 tasak. Plusz a keserűsó (hashajtó). Március 14-én, hétfőn kezdtem. (Már most hányingerem van tőle, ahogy rágondolok.) Aznaptól nem ehettem semmit. Vettem almalevet, hogy ne csak vizet igyak. Na, ezért nem fogom tudni soha többé meginni az almalevet, de nem baj, átsegített ezen a nehéz időszakon. Az antibiotikumnak rettenetes íze volt. A keserűsónak is. Szóval elkezdődött a hasmenés… Március 15-én reggel 9 és 10 óra között kellett jelentkeznem az osztályon. Ő értem jött, és elvitt. Nehezen engedtem el, rettenetesen féltem. Csak öleltem az előtérben és sírtam. Tudtam, ha elengedem, egyedül maradok, de muszáj volt végigcsinálnom.
Elfoglaltam az ágyam, és folytattuk az antibiotikum kúrát. Attól, hogy üres volt a gyomrom, nagyon nagy hányingerrel küzdöttem a gyógyszerek miatt. És az ijedtség sem segített. Kellett volna kapnom újabb adag hashajtót, de nem kaptam, mert vártunk egy orvosra. Van egy újfajta technika, egy vékony kis tűt vezetnek be a gerincbe, és oda adagolják már műtét közben, és utána is 4 óránként a fájdalomcsillapítót. Azonnal hat. A hátamra ráragasszák ezt a vékony „cérnaszálat”, és van egy csapocska a vállamnál. Így a hátamon fekve is be tudják fecskendezni. Szóval a keddi nap azzal telt el, hogy vártam az orvost, küzdöttem a hányingerrel, és ment a hasam. De az orvos nem jött, így nem vezették be a kis branült a gerincembe. Azt mondták majd a műtét előtt. Így nem kaptam több hashajtót, amit egyáltalán nem bánok, még az előző napi hatott. Az esti kliont már keservesen vettem be. Nagyon nem akartam. Körülbelül fél óra múlva éreztem, hogy megy a hasam. S ahogy ültem a vécén, éreztem, hogy hányni fogok. Nem volt időm teljesen megfordulni, sugárban hánytam. Rengeteget. De utána megkönnyebbültem. Éjféltől nem ihattam. Nem sokat aludtam, nagyon féltem. Reggel gyengén, szomjasan, „üresen” ébredtem, és vártam, hogy legyek túl rajta.
Aztán jött a beteghordó. Elég korán, fél 10 után körülbelül. Kértem a nyugibogyóm, hogy kábuljak végre el, és inkább ne legyek a tudatomnál. Persze nem hatott azonnal. Bevittek a műtéti előkészítőbe, hogy megszúrják a gerincem. Na, ott már bódult voltam. Beszúrta a fiú két csigolya közé, és éreztem, hogy valami nem oké. Mondtam neki, hogy bal oldalt érzem, hogy nyom. Na de nem baj. Benyomta a lidokaint, amitől deréktól lefele az egész bal oldalam elzsibbadt. Nem tudtam mozdítani a lábam. Megint szóltam, hogy ez nem oké, de addigra már alig tudtam beszélni. Talán el is aludtam két szó között. Hívott valakit, kijjebb húzták a tűt, mozgatnom kellett a lábam, s kezdett kimenni a lidokain hatása. Kérdezték, hogy beleegyezem-e, hogy újra megpróbálják, egy másik csigolyánál, mert ugye ez nekem milyen jó lesz. A világomat nem tudtam addigra már. Hát persze… Felültettek, de úgy, hogy kába voltam, a bal felem nem éreztem, nem tudtam tartani magam. Le kellett hajolnom ülő helyzetben, hogy kilátszódjanak a csigolyáim. Alig kaptam levegőt, azt hittem elájulok. Nagyon leesett a vérnyomásom, kellett szünetet tartaniuk. Baromira nem tudtam már mi van, szabadulni akartam, nem éreztem jól magam. Végül éreztem, hogy kakilni kell. Addigra kb. megszúrtak, és bent volt a tű. Mondták, hogy tartsam vissza. Ja! Tartsa vissza a hashajtós hasmenést, aki tudja úgy, hogy az ájulás határán van, bebódulva a nyugibogyótól. Nem tudtam visszatartani. Így nem került letesztelésre a branül. Szó szerint leszartam.
Átvittek ágyastól egy raktárszerű helyiségbe. Jött egy fiatal lány, az oldalamra fordított, és lemosdatott. Megköszöntem. Azt hiszem, nem voltam magamnál teljesen. Majd bepelenkázott. Engem… És betoltak a műtőbe. Ekkor már dél volt. Átraktak az asztalra. Rengeteg ember szaladgált körülöttem. Bemutatkozott az altatóorvos, megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. De ekkor már zokogtam. Rettenetesen feszült voltam, kiszolgáltatott, és féltem. Nagyon féltem. Észrevette, hogy sírok, megsimogatta a kezem, és megígérte, hogy gyorsan elaltat. Már aludtam is.
Egyedül ébredtem. Fájt a hasam. Kába voltam. Valaki megsimogatott, kérdezte jól vagyok-e. Nem tudom mit válaszoltam. Aztán visszavittek az osztályra. Ekkor már fél 6 elmúlt. Anyu és Keresztanyu vártak a szobában. Ijedtek voltak, ők addigra már beszéltek az orvosommal. Nagyon nagy műtét volt, és nem akartam felébredni. Fáradt voltam. Csak az járt a fejembe, hogy hívjuk fel Őt, mert biztos aggódik. Anyu a fülemhez fogta a telefont, és váltottunk pár szót. Nem emlékszem mit mondtam.
Másnap jöttek a nővérkék, hogy fel kell állni. Tudtam, hogy ez lesz, próbáltam erős lenni, de hogy őszinte legyen, nem voltam az. A hasamon nagyon nagy vágás volt, és 6 db cső lógott ki belőlem. Elmagyarázták hogyan kell felállni és leülni. Megkértek, hogy először üljek fel. Iszonyú fájdalom áradt szét a hasamban. Szó szerint elállt a lélegzetem. Lehanyatlott a fejem, és azt hittem elájulok. De nem hagyták. Fel kellett emelnem a fejem, és el kellett kezdenem lélegezni. Nagyon pici levegőt tudtam csak venni. Majd sikerült egyre mélyebbet, kicsit később kiegyensúlyozottan lélegeztem. És jött a felállás. Olyan volt, mintha a hasam ott maradt volna az ágyon. Csak kapaszkodtam. Majd tettek egy széket a zuhanyzóba a mosdóhoz, kibaktattam a 6 zacskómmal, és lemosakodtam. Majd újra felálltam, és vissza az ágyba. Ettől teljesen kimerültem.
Egyszer csak jött az orvosom, és elmagyarázta mi történt velem. A vastagbélben lévő daganat beleette magát a környező szövetekbe, nagyon nehezen tudta kivenni. De sikerült, és össze is varrta a belet. Talált a májon áttétet, egyet, így azt is levágta, ami ott volt az epehólyag tövében, így azt is kivette. Kivette a nyirokmirigyeket, mert ki kell, és mert látszott, hogy betegek. Kivette a vakbelem, hogy a jövőben ne okozzon problémát. Valamint egy kocsányos miomát levágott a méhemről (de van még rajta több). Teljes nagyszervíz. Két és fél órás műtét volt. Kemo biztos hogy kell, mert nem tudni, hogy hova szóródott még szét. Aznap kortyolhattam vizet.
Másnap nagyon nehezen álltam fel, sírtam közben. De vettem haskötőt, így valamivel jobb volt. A gyomorszondát kihúzták, 5 zacskóval éltem tovább. A legborzasztóbb az volt, ami a fenekemből jött ki. Egy bélfertőtlenítő bemosást végeztek rajta, ami a vékony cső mellett ki is folyt. Hozzá volt varrva a fenekemhez, nehogy elhagyjam. Nagyon szar érzés volt. Plusz a katéter. És hogy ne legyen már ennyi elég, megjött a menstruációm. Azt mondta az orvos, ez most normális, sokkot kapott a szervezetem. Zöldet fostam a bemosótól. A cső mellett. Közben ott a katéter, és a mensi. Alig tudtam letisztálkodni, féltem, hogy valamit elkapok. A katétert másnap kihúzták, így már csak 4 zacskóm maradt, és kicsit jobban tudtam tisztálkodni. A harmadik napon kicsúszott a cső a fenekemből. A bemosó után gubbasztottam a vécén, éreztem, hogy csúszik, és csak a fenekemhez varrt cérnaszál tartotta. Kikiabáltam az nővérkéknek, hogy most mi van? Bebaktattam a szobába, lefeküdtem az ágyra, majd jöttek egy pengével, és elvágták a cérnát. Így végre, meg tudtam mosakodni. 3 zacskóval éltem tovább. Közben a gerincembe vezetett branül nem működött. Megérte szenvedni, ájuldozni és odaszarni az asztalra.
Összefolynak a napok. Valamelyik nap jött az orvosom (asszem ez már hétfő volt, március 21., kihúzott két csövet. Nem volt kellemes érzés, de már csak egy cső maradt. Azt mondta, hogy ha minden oké, szerdán hazamehetek, előtte egy kollégája kihúzza. Jó!
Persze, hogy nem volt minden rendben. Ugyanis szerdán elkezdett ömleni belőlem azon az egy csövön keresztül a nyirokfolyadék. Mindenki megijedt, ilyen nem szokott lenni. Attól féltek genny. Elküldték tenyésztésre. Szerencsére beigazolódott, hogy nyirok, ártalmatlan, de ki kell folynia. Pénteken délelőtt elapadt. Kértem, hogy piszkáljuk meg a csövet, hátha csak eldugult (korábban volt ilyen), de azt mondták vasárnap jön az orvosom. Vasárnap…. Dekkoltam vasárnapig, jött az orvosom, megnézte. Azt mondta, hogy hétfőn csináljunk ultrahangot, és ha nincs folyadék a hasüregben, kedden hazamehetek. Ekkor már nagyon nem tudtam magammal mit kezdeni. Vártam a hétfőt. Meg volt az ultrahang, nem volt folyadék. Így kedden az orvosom kihúzta a csövet, kiszedte a varratokat, és hazaengedett. 15 nap…
Anyu minden nap jött látogatni. Csak két hálóingem van. Így mosta, és hozta a tisztát, vitte a szennyest. Nem tudtunk nagyon mit beszélgetni, mert semmi nem történt a kórházban. Meg vele sem nagyon. Meg van ijedve.
Ő is jött, szinte minden nap. Sokszor belógott hozzám. Mikor nem engedték be az egyik ajtón, bejött a másikon. Ücsörögtünk, beszélgettünk, sirdogáltam. Nagyon sok erőt ad nekem. Csak azzal, hogy létezik, és keres. Azt mondta túl leszünk rajta.
Mielőtt eljöttem, még átbeszéltem a dolgokat az orvosommal. Kemo mindenképpen kell. Az onkológia fog keresni még a héten, pénteken. Nem húzzuk az időt. Elmondják mi lesz. Valószínű nem kell sugár, hanem egy drasztikus kemo lesz. Nem tudom ez mit jelent. Nem tudom hogy leszek. Nem tudom milyen életem lesz. Mennyire leszek rosszul. Tudok-e majd egyedül élni, dolgozni, iskolába járni… Valószínű nem… Kérdeztem az orvosom, hogy felgyógyulok-e? Azt mondta igen! Hiszek neki! Ezt végi kell csinálnom. Ez az év erről fog szólni. S meglátjuk, mire lesz elég.
Szeretnék még sokat Vele lenni. Alig csináltunk még együtt valamit. Szeretnék minden nap a karjaiban elaludni, vele ébredni, kirándulni, nyaralni, főzőcskézni, nevetgélni, és nagyon sokat beszélgetni. Csak hallgatni a hangját, miközben a nyakához szorítom a homlokom. Masszírozni a talpát, míg gondolatban máshol van. Puszilgatni az arcát, míg csukva tartja a szemeit. És csak hozzábújni, ölelni, ölelni, ölelni…
Meg kell gyógyulnom!
