Gyógyulok.Az arcom letisztult, a hajam nő.Sapkát már nem nagyon hordok. A kezeim még botrányosak. Nehezek a hétköznapok. Nem tudok kilépni a világba, a saját kis körömben mozgok. Ismerős arcok között, akik nem bántanak.
Tegnap a pszichológusnál meg kellett formálnom magam agyagból. Pici emberkét készítettem. Aprót, hogy el tudjon bújni a világ elől. Alig észrevehetőt, hogy ne figyeljenek rá. Ül. Elfáradt. Nagyon nagy a hasi sebe, az egész törzset befedi. Mosolyog, de a szemei szomorúak.
Nem gondoltam, hogy ilyennek képzelem magam, de úgy tűnik mégis. A következő alkalommal elemezzük a kis agyag emberkét. Aki olyan mint én.
Az élet meggyúrta, torz, egy kemoterápiás vén picsa.
Legnagyobb ellenségem az esti zuhanyzás. Levetkőzni, maga a zuhanyzás, ahogy víz éri az ujjaim, éget, mar. Próbált már valaki úgy zuhanyozni, hogy nem ért víz a kezéhez? Nem tudom megmosni magam. Utána pedig nem tudom megtörölni. Nem tudom megfogni a törölözőt, nem hogy dörzsöljem magam vele. Aztán a száraz bőröm kellene végigkrémezni úgy, hogy ne érjen a kezemhez. A krém mar, éget. Miután ezt könnyek közt kibírom, felhúzom a kesztyűm. És utána öltözöm fel. Nem tudom húzni a nadrágot. Nem tudom kifordítani a pizsim. Aztán csak ülök, és pihentetem a kezeim.
Utálom az összes kilincset, kulcsot, ételes dobozt, vizesüveget, kupakos tollat. Ma nem tudtam lehúzni a számológépem fedelét. Nem tudom kinyitni a teásdobozt. Feltépni egy zacskót. Felbontani a dobozos tejet. Nem tudok felvarrni egy gombot, mert nem tudom megfogni a tűt. Nem takarítok, nem teszek arrébb semmit. A mosás kínszenvedés, alig tudom betenni a ruhákat a gépbe. A teregetés nehezebb, nagyon nehéz az összes ruha, nem tudom kirázni.
Egy korszak lezárult. Köszönöm mindazoknak, akik velem voltak az elmúlt évben. Mi tagadás, nem volt könnyű Neketek! 😁 Az út még hosszú, de az első lépcsőfok kipipálva! Maradjatok velem továbbra is! 😳 Köszönöm, hogy "rám nyitottátok az ajtót" mikor sírtam, nevettem, dühöngtem, kétségbe estem, sarokba ültem, vagy mikor nem akartam otthon lenni, és velem töltöttétek az időtöket. Nincsenek rá szavak, mennyire sokat jelentett ez nekem! Köszönet, áldás és hála Nektek! 💓 Azoknak is köszönöm, akik elhagytak, barátok, barátnők, társ. Ebből is erőt merítettem! Szép jellemrajz volt. Szóval puszi, ölelés és kitartás továbbra is! 😘
Az elmúlt két hét nagyon nehéz volt, mert nem tudtam, hogy az utolsó, vagy az utolsó előtti kezelésre készülök. Már nem akartam többet, arra vágytam, hogy ez legyen az utolsó. De nyilván, ha azt mondja az orvos kell még a 13. is, akkor nem mondok nemet. A kezeim nagyon szárazak (voltak) továbbra is. Vettem kesztyűt, vastagon krémeztem, és kesztyűben éltem a mindennapokat. Nem tudom segített-e, de a fizikai sérülésektől mindenképpen óvott.
A szokásos módon történt minden. Nagyon fáradt voltam, így alig vártam, hogy lefeküdjek a kórházi ágyba, és pihenjek. Kedden hazajöttem munkából, összeraktam az asztal közepére a kórházi cuccokat. Vacsora, zuhany, alvás. Nem aludtam jól. Reggel mindent bepakoltam a bőröndbe. Megreggeliztem. Bevettem a bogyókat, s elindultam. Hideg volt. Mégis nagyon jólesett az órás séta. Néztem az embereket, a tájat. Elment az év. Ezt vártam. Mégis, valami nem kerek. Még az utolsó vagy utolsó előtti kezelés hátra van. Sírtam. Többször is. A kórház előtt még egy nagy zokogás, nagy levegő, s bementem.
A szobám ugyan az. A szobatársakat is ismertem már. Jó csapat. Ültem a széken, beszélgettünk. Az ápolók megnézték a kezeim. Hát igen. Majd elmúlik. Sokáig vártam, majd jött értem a doktornő asszisztense. Örültem, hogy haladunk, de féltem, hogy mit mond. Mosolyogva mentem be. Most is éreztem a pozitív kisugárzását. Azt mondta ez az utolsó, nem is gondolt még egy kezelésre. Jipiiiii! Megkönnyebbültem. Megbeszéltük a tüneteimet, a recepteket, a kezelésem. Utána elmondta a CT-ig teendőimet. Tehát december 13. CT, december 21 megbeszélés vele. A CT függvénye, hogy hogyan tovább. Három lehetőség van. Eltűnt (természtesen), stagnál (ki van zárva), megnőtt (na ez meg végképp lehetetlen). Rettegek a vizsgálat eredményétől. Nem akarok több kemoterápiát. Nem akarok többé a kórházban bent maradni. Olyan szörnyű hely.
Vissza a szobába, pizsi, ágy. Vártam a cuccot. Hamarosan hozták is. Elsőre talált vénát az ápolónő. Őt is ismerem már, sokat beszélgettünk. Főztünk :-). És már folyt is. Az utolsó. Szerdán nem volt semmi tennivalóm, szakmai nap volt a munkahelyemen, így nem volt értekezlet. Próbáltam tanulni. Pénteken és szombaton is prezentálnom kellett. Nem nagyon tudtam koncentrálni. Vártam, hogy teljen az idő, és szabaduljak. Nehezen ment a nap. Beszélgettünk a szobatársakkal, de ők is inkább magukban elvoltak. Én is. A csütörtök jobb volt. Egész nap értekezlet volt, egyikből mentem a másikba. Aztán angolóra. Azt mondjuk hamar félbe kellett szakítani, mert jött értem a pszichológus.
Nagyon jó beszélgetés volt. Lerágott csontot csócsáltunk, mert még mindig nyomasztanak dolgok. Mehetek hozzá kéthetente, egyeztettünk időpontot. Ennek nagyon örülök. Azt mondta, amit gondolnak rólam, az nem én vagyok, hanem az az ember, akiben a gondolat megfogan. Igaza van. Van min gondolkodnom most is. Az 50 perc hamar elrepült, legközelebb már civilben találkozunk, és nem kell húznom magammal az infúziós állványt sem. Szuper!
Hamar este lett. Tudtam, hogy már csak egyet alszom, s vége! Remélem végleg! Nem aludtam jól. Persze hogy nem. Vártam a reggelt. Tudtam, hogy pihennem kellene, mert hosszú lesz a péntek és a szombat is, de nem ment.
Reggel a szokásos rutin. Kihúzták a branült, hívtam Keresztanyám, pakolás, és elindultam. Siettem. Nagyon siettem ki a kórházból, és soha többé nem akarok visszamenni!
Hazamentem, zuhany, reggeli, munka. 11-ig tudtam csak dolgozni, mert mennem kellett suliba prezentálni. Fáradtan. De szeretek suliba járni, így nem érdekelt. A vonaton annyira belesüllyedtem a gondoltataimba és az elsuhanó tájba, hogy elfelejtettem tanulni. Mindegy. Menni fog. Szakadt az eső, eléggé eláztam. A suliban nem volt fűtés. Aggódtam, hogy megfázom. A fehérvérsejtjeim gondolom a béka segge alatt vannak. A prezi jól sikerült. Mire jöttünk haza, már csak szemerkélt. Lekéstem a kiszemelt vonatot. Jöttem a következővel. Haza. Nem zuhanyoztam, nem bírja a bőröm. Picit ültem, s ágy. Nem tudtam aludni. Fáradt voltam. Reggel korán kelés, összepakoltam, vasút. Vonat, metró, séta. Iskola. Meleg volt a teremben, így végig maradtam. Prezi. Jól sikerült. Ez a tantárgy pipa, nem lesz belőle vizsga. Egy megvan. Utána a sulis barátnőmmel bementünk a Corvinba ebédelni. Beszélgettünk. Be nem állt a szánk. A kezeim fájnak.
Próbálok úgy élni, hogy már vége. De még nyomaszt a CT. És utánkezelés, szerencsére. Sosem fogom tudni végleg elengedni. A tudatomban ott van, hogy beteg vagyok. Remélem tünetmentes, és így is fogom leélni az életem. De egy részem, egy nagyon nagy részem sérült marad örökre. Nem kívánom senkinek, hogy ezen kelljen keresztül mennie. Borzasztóan leterhel. Beleégett a tudatomba. Én már mindig az a lány maradok.
Látom a fényt az alagút végén. A laborom tökéletes lett. Három értékem emelkedett, mind a három a fehérvérsejt injekció miatt. Tehát minden oké. Szerdán megyek, bár még nem beszéltem orvossal, majd hétfőn. Ez lesz a 12. kezelés. Remélhetőleg az utolsó. Nem akarom befolyásolni az orvost, azt csinálom, amit mond. Ha kell a 13. is, akkor legyen. CT december 13. Aztán meglátjuk.
Visszagondolva hamar eltelt ez az év. De nagyon küzdelmes volt. Megtudni, hogy beteg vagyok, és elég komoly betegség. Szembenézni vele. Aztán a műtét. Utána a gyógyulás. Aztán elfogadni a kemoterápiás kezelést. Feldolgozni, hogy elhagyott a szerelmem. Feldolgozni a mellékhatásokat. Együtt élni velük. Próbálni teljes életet élni egyre nagyobb kihívás volt. Munka, iskola, kórház. Ez a három tölti ki az életem.
Egyedül vagyok. De mégsem vagyok egyedül. Egyedül élem az életem, egyedül nézek szembe a kihívásokkal. Melyek egyre nagyobbak. Hálás vagyok azért, hogy mindenki békén hagy. Hálás vagyok azért, hogy egyedül vagyok. Ha akarok sírok, ha akarok alszom, ha akarok fel sem kelek a kanapéról. Mindez hullámzik bennem, bármelyik pillanatban tudok sírni. Nem tartom vissza. A testem szétesik. A kezeim iszonyúan néznek ki. 5 ujjam ragasztgatom. A lábamon 4-et. Vörösek, duzzadtak, nehezen működnek. Az este mindig kihívás. Nehezen vetkőzöm le. A zuhanynál a víz hőmérsékletét a lábammal ellenőrzöm. Aztán beugrom a víz alá, a tenyereim megtámasztom a csempén. Mi tagadás, nagyon nehéz úgy lezuhanyozni, hogy ne érje a kezem víz. A törölközés is nehéz. Az ujjaim repedtek, nem tudom magamra szorítani a törölközőt, mert fájnak. Aztán fogmosás, öblögetés, ami mar. De tudom, hogy használ. Aztán a krémezés tetőtől talpig. Utána picit várok, s jön az öltözés, ami újabb kihívás. Általában kimerülten zuhanok ágyba. A munkahely és az iskola sok a kemoterápia mellett. Elfáradok. Reggel korán ébredek, de addigra már feszül az arcom, így azzal kezdek, hogy bekenem. A kezeim is. Utána főzöm a kávém. És erőt gyűjtök a vetkőzés-öltözéshez. Beragasztgatom az ujjaim, készítek szendvicset. Nem tudok benyúlni a fiókba, mert rettenetesen fáj, ahogy valami hozzáér az ujjaimhoz. Kifejlesztettem egy technikát, ahogy tudok fogni. Aztán irány a munka. Tenyérrel kormányozok, mert nem tudok fogni. Még nem volt belőle baj. A munkahely is nehéz, alig tudok gépelni, mert pont ott fáj az ujjam, ahol a billentyűkhöz ér. Nem tudom megfogni és lenyomni a kilincset. Meghúzni az ajtót. Kulcsra zárni a mosdót. Pisilésnél vetkőzés, öltözés. Fáj. Kézmosás. Borzalom. De eltelik a nap. Aztán haza. Suli, tanulás. Este. És az egész kezdődik elölről.
Hálás vagyok, hogy senki nem lát szenvedni. Hogy magamban el tudom intézni. Hogy nem látják, mikor elfordítom a kulcsot a zárban kifolyik a könnyem. Hogy lábbal rúgom az ajtót, mert nem tuodm benyomni. Hogy a sírás kimarja a száraz bőröm, és két napig vörös és csíp az arckrém. Hálás vagyok, hogy egyedül lehetek. Megbirkózom vele. Nem érdekel mit gondolnak rólam. Csak túlélek, és igyekszem a legkevesebb fájdalommal és kínnál befejezni a kezelést. Remélem vége van.
Hálás vagyok azoknak, akik mellettem állnak. Akik maguktól kérdezik meg, hogy vagyok. Nem értenek, de elfogadnak. Ez van. Ilyen vagyok. Ilyen lettem. Hálás vagyok a magányért, hogy magamba szállhattam. Magamban vívom a csatát.
Köszönöm, hogy egyedül lehetek, és mindenki békén hagy!
Mindent megbeszéltek, de utána nagy volt a csend. Pedig sokan jelezték, hogy jönnek. Az utolsó pillanatban minden részlet a helyére került. Szépen felöltözött, az új combcsizmáját vette fel. Jó meleg. Kocsi, s irány összeszedni a barátokat. Parkolóhely is volt. Minden rendben.
Lassan beszállingózott mindenki. Három nagyobb társaság vett részt a rendezvényen. Mindenki nagyon jó hangulatban volt. Sokan énekeltek, hát, nem mindenkinek kellett volna. A Lány is énekelt, nagyon jól érezte magát. Igaz, nem tudott enni semmit, és a vizes üveget sem tudta felbontani, az ujjai lüktettek, de mindettől el tudott tekinteni addig a pontig, míg be nem ment a mosdóba, s szemben meg nem jelent tükörképe. Arca fáradt, szempillái rendezetlenek, pedig nagyon igyekezett, s a sapka. Vékonyan bámult bele a képbe. Ki ez a lány? Ő lenne talán? Ez lett belőle? Lesütötte szemét, elment pisilni. Kézmosáskor nem nézett fel. Megtapogatta sapkáját, helyén volt. Visszament.
Hamar jó hangulata lett. Újra énekelt, kicsit talán táncolt is. Beszélgetett másokkal, és tényleg jól érezte magát. Csak az a tükör ne lett volna ott a falon. Nem kell tükör...
Nagyon nem voltam ráhangolódva. Csak az vigasztalt, hogy ez már az utolsó előtti. Nagyon fájtak az ujjaim és a kézfejem. Probléma a kilincs, a kulcsot elfordítani a zárban, ásványvíz felbotása, vagy csak egyszerűen benyúlni a táskámba.
Korán feküdtem, korán keltem. Behajigáltam a bőröndbe mindent, amit gondoltam. Megreggeliztem, ittam kávét, s elkezdtem vizet is inni, hogy jók legyenek a vénáim. Bár múltkor már nem volt gond.
Összeszedtem magam, vettem egy nagy levegőt, s elindultam az 1 órás sétámra a kórházig. Szokás szerint nézelődtem, próbáltam beszívni az ősz hangulatát magamba. Csodáltam a faleveleket, figyeltem az embereket. Picit sírtam - szokás szerint.
8 előtt érkeztem. Egy ember volt előttem. Új lány volt a betegfelvételen, kicsit segítettem neki, már mindent tudok hogy működik... Az orvosom szabin, így másikhoz kerültem. Megint. Nem érdekes, tudok mindent a kezelésemről, mit kaphatok, mit nem. Mindent átbeszéltünk. Recepteket megírja. A kezem miatt tehát nem kaphatok biológiai kezelést. Kaptam rá krémet, és egy gyógyszert, amely az idegvégződések fájdalmát csillapítja az ujjaimban, hogy ne fájjanak. Kipakolás, átöltözés, ágy, s már jött is a cucc. Az első vénám eldurrant. Másodszorra sikerült. Megint a bal karomba kapom, mert a jobban még szét van égve a vénám. Csak feküdtem, néztem hogy folyik.
2 szobatársam volt, egyet hazaküldtek, nem volt jó a vérképe. Nem értette mi történik. Figyelt az orvosra, hogy mit mond, mikor menjen patikába, mikor adja be az injekciót, de láttam a tekintetén, hogy nem érti. Sajnáltam. Én legalább tudom mi történik velem, és értem mit miért csinálunk. Hazament. Nem vagyok biztos benne, hogy minden úgy lesz, ahogy az orvos leírta.
Próbáltam tanulni. Angol cuccot hoztam magammal. Valahogy nem ment, nem érdekelt. Az egyik szobatársam folyamatosan beszélt. Folyamatosan. Monoton hangon, rengeteg szóval csak mondta. Egy dolgot többször is, ahányszor eszébe jutott. Nagyon zavart. Bedugtam a fülem. Inkább zenét hallgattam. Az ebédet kihagytam, nem is emlékszem mi volt, de ehetetlen, az biztos. Nehezen jött el az este. Az éjszaka lassan telt.
Másnap reggel gyorsan nekiálltam tanulni, akkor jobban fog az agyam. Utána volt angolórám. Sajnos a csütörtöki meetingek elmaradtak, így nagyon sok szabadidőm volt. Jött a dietetikus, átbeszéltük hogyan bővíthetem az étrendem. Már ehetek szilvát, héj nélkül, valamint megpróbálhatom a savanyú uborkát. A többi nagyjából maradt. Apró magvas, zsíros még mindig nem. Nem baj.
Délután megnéztem egy filmet. Azzal is ment az idő. Vártam a pszichológust, már azt hittem nem jön. De késő délután megjelent. Nagyon örültem neki. Apuval való kapcsolatomat boncolgattuk, szerintem lassan sikerül feldolgoznom a halálát. A betegség folyamatos téma. Vajon mi lesz velem? Senki sem tudja. Aztán jött Ő. Már nem akarok haragudni rá, mégis haragszom. A pszichológus szerint az összes haragom, ami a betegséghez kapcsolódik, azt is rá vetítem ki. Lehet. De akkor is nagyon becsapott. Ez örök tüske marad. Két hét múlva újra találkozunk.
CT-re december 13-ra kaptam időpontot. Sajnos szülinapom után. Plusz még mire készen lesz a lelet... Ráadásul addig folytatjuk a kezelést. Ami azt jelenti hogy nem 12, hanem 13 kúrát kapok. Tehát még kettő van hátra, nem egy. Nem is tudom mit érzek. Inkább most legyen eggyel több, mint két év múlva kezdjük elölről. Csak azt hittem már túl leszek rajta. De nem. Még mindig mennem kell. Bőrönd, cucc, kipakol, kezelés, bepakol, haza. Közben az a hangulat. Már nagyon belefáradtam. Érzem, hogy elég volt. Szeretnék visszatérni az életembe. Vagyis egy újat kezdeni, mert már semmi sem lesz olyan, mint előtte. Szeretnék boldog lenni. Árnyékok nélkül. Felhőtlenül. Kisesernyős koktélt inni egy medencében, legurani egy hídról, lefutni a félmaratont még nagyon sokszor. Barátokkal énekelni, fesztiválon táncolni, és belesikítani a világba, hogy jól vagyok!
Annyira szeretnék végre jól lenni! És azért sírni, mert boldog vagyok...
