Az elmúlt két hét nagyon nehéz volt, mert nem tudtam, hogy az utolsó, vagy az utolsó előtti kezelésre készülök. Már nem akartam többet, arra vágytam, hogy ez legyen az utolsó. De nyilván, ha azt mondja az orvos kell még a 13. is, akkor nem mondok nemet. A kezeim nagyon szárazak (voltak) továbbra is. Vettem kesztyűt, vastagon krémeztem, és kesztyűben éltem a mindennapokat. Nem tudom segített-e, de a fizikai sérülésektől mindenképpen óvott.
A szokásos módon történt minden. Nagyon fáradt voltam, így alig vártam, hogy lefeküdjek a kórházi ágyba, és pihenjek. Kedden hazajöttem munkából, összeraktam az asztal közepére a kórházi cuccokat. Vacsora, zuhany, alvás. Nem aludtam jól. Reggel mindent bepakoltam a bőröndbe. Megreggeliztem. Bevettem a bogyókat, s elindultam. Hideg volt. Mégis nagyon jólesett az órás séta. Néztem az embereket, a tájat. Elment az év. Ezt vártam. Mégis, valami nem kerek. Még az utolsó vagy utolsó előtti kezelés hátra van. Sírtam. Többször is. A kórház előtt még egy nagy zokogás, nagy levegő, s bementem.
A szobám ugyan az. A szobatársakat is ismertem már. Jó csapat. Ültem a széken, beszélgettünk. Az ápolók megnézték a kezeim. Hát igen. Majd elmúlik. Sokáig vártam, majd jött értem a doktornő asszisztense. Örültem, hogy haladunk, de féltem, hogy mit mond. Mosolyogva mentem be. Most is éreztem a pozitív kisugárzását. Azt mondta ez az utolsó, nem is gondolt még egy kezelésre. Jipiiiii! Megkönnyebbültem. Megbeszéltük a tüneteimet, a recepteket, a kezelésem. Utána elmondta a CT-ig teendőimet. Tehát december 13. CT, december 21 megbeszélés vele. A CT függvénye, hogy hogyan tovább. Három lehetőség van. Eltűnt (természtesen), stagnál (ki van zárva), megnőtt (na ez meg végképp lehetetlen). Rettegek a vizsgálat eredményétől. Nem akarok több kemoterápiát. Nem akarok többé a kórházban bent maradni. Olyan szörnyű hely.
Vissza a szobába, pizsi, ágy. Vártam a cuccot. Hamarosan hozták is. Elsőre talált vénát az ápolónő. Őt is ismerem már, sokat beszélgettünk. Főztünk :-). És már folyt is. Az utolsó. Szerdán nem volt semmi tennivalóm, szakmai nap volt a munkahelyemen, így nem volt értekezlet. Próbáltam tanulni. Pénteken és szombaton is prezentálnom kellett. Nem nagyon tudtam koncentrálni. Vártam, hogy teljen az idő, és szabaduljak. Nehezen ment a nap. Beszélgettünk a szobatársakkal, de ők is inkább magukban elvoltak. Én is. A csütörtök jobb volt. Egész nap értekezlet volt, egyikből mentem a másikba. Aztán angolóra. Azt mondjuk hamar félbe kellett szakítani, mert jött értem a pszichológus.
Nagyon jó beszélgetés volt. Lerágott csontot csócsáltunk, mert még mindig nyomasztanak dolgok. Mehetek hozzá kéthetente, egyeztettünk időpontot. Ennek nagyon örülök. Azt mondta, amit gondolnak rólam, az nem én vagyok, hanem az az ember, akiben a gondolat megfogan. Igaza van. Van min gondolkodnom most is. Az 50 perc hamar elrepült, legközelebb már civilben találkozunk, és nem kell húznom magammal az infúziós állványt sem. Szuper!
Hamar este lett. Tudtam, hogy már csak egyet alszom, s vége! Remélem végleg! Nem aludtam jól. Persze hogy nem. Vártam a reggelt. Tudtam, hogy pihennem kellene, mert hosszú lesz a péntek és a szombat is, de nem ment.
Reggel a szokásos rutin. Kihúzták a branült, hívtam Keresztanyám, pakolás, és elindultam. Siettem. Nagyon siettem ki a kórházból, és soha többé nem akarok visszamenni!
Hazamentem, zuhany, reggeli, munka. 11-ig tudtam csak dolgozni, mert mennem kellett suliba prezentálni. Fáradtan. De szeretek suliba járni, így nem érdekelt. A vonaton annyira belesüllyedtem a gondoltataimba és az elsuhanó tájba, hogy elfelejtettem tanulni. Mindegy. Menni fog. Szakadt az eső, eléggé eláztam. A suliban nem volt fűtés. Aggódtam, hogy megfázom. A fehérvérsejtjeim gondolom a béka segge alatt vannak. A prezi jól sikerült. Mire jöttünk haza, már csak szemerkélt. Lekéstem a kiszemelt vonatot. Jöttem a következővel. Haza. Nem zuhanyoztam, nem bírja a bőröm. Picit ültem, s ágy. Nem tudtam aludni. Fáradt voltam. Reggel korán kelés, összepakoltam, vasút. Vonat, metró, séta. Iskola. Meleg volt a teremben, így végig maradtam. Prezi. Jól sikerült. Ez a tantárgy pipa, nem lesz belőle vizsga. Egy megvan. Utána a sulis barátnőmmel bementünk a Corvinba ebédelni. Beszélgettünk. Be nem állt a szánk. A kezeim fájnak.
Próbálok úgy élni, hogy már vége. De még nyomaszt a CT. És utánkezelés, szerencsére. Sosem fogom tudni végleg elengedni. A tudatomban ott van, hogy beteg vagyok. Remélem tünetmentes, és így is fogom leélni az életem. De egy részem, egy nagyon nagy részem sérült marad örökre. Nem kívánom senkinek, hogy ezen kelljen keresztül mennie. Borzasztóan leterhel. Beleégett a tudatomba. Én már mindig az a lány maradok.
A sapkás lány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése