Nagyon nem voltam ráhangolódva. Csak az vigasztalt, hogy ez már az utolsó előtti. Nagyon fájtak az ujjaim és a kézfejem. Probléma a kilincs, a kulcsot elfordítani a zárban, ásványvíz felbotása, vagy csak egyszerűen benyúlni a táskámba.
Korán feküdtem, korán keltem. Behajigáltam a bőröndbe mindent, amit gondoltam. Megreggeliztem, ittam kávét, s elkezdtem vizet is inni, hogy jók legyenek a vénáim. Bár múltkor már nem volt gond.
Összeszedtem magam, vettem egy nagy levegőt, s elindultam az 1 órás sétámra a kórházig. Szokás szerint nézelődtem, próbáltam beszívni az ősz hangulatát magamba. Csodáltam a faleveleket, figyeltem az embereket. Picit sírtam - szokás szerint.
8 előtt érkeztem. Egy ember volt előttem. Új lány volt a betegfelvételen, kicsit segítettem neki, már mindent tudok hogy működik... Az orvosom szabin, így másikhoz kerültem. Megint. Nem érdekes, tudok mindent a kezelésemről, mit kaphatok, mit nem. Mindent átbeszéltünk. Recepteket megírja. A kezem miatt tehát nem kaphatok biológiai kezelést. Kaptam rá krémet, és egy gyógyszert, amely az idegvégződések fájdalmát csillapítja az ujjaimban, hogy ne fájjanak. Kipakolás, átöltözés, ágy, s már jött is a cucc. Az első vénám eldurrant. Másodszorra sikerült. Megint a bal karomba kapom, mert a jobban még szét van égve a vénám. Csak feküdtem, néztem hogy folyik.
2 szobatársam volt, egyet hazaküldtek, nem volt jó a vérképe. Nem értette mi történik. Figyelt az orvosra, hogy mit mond, mikor menjen patikába, mikor adja be az injekciót, de láttam a tekintetén, hogy nem érti. Sajnáltam. Én legalább tudom mi történik velem, és értem mit miért csinálunk. Hazament. Nem vagyok biztos benne, hogy minden úgy lesz, ahogy az orvos leírta.
Próbáltam tanulni. Angol cuccot hoztam magammal. Valahogy nem ment, nem érdekelt. Az egyik szobatársam folyamatosan beszélt. Folyamatosan. Monoton hangon, rengeteg szóval csak mondta. Egy dolgot többször is, ahányszor eszébe jutott. Nagyon zavart. Bedugtam a fülem. Inkább zenét hallgattam. Az ebédet kihagytam, nem is emlékszem mi volt, de ehetetlen, az biztos. Nehezen jött el az este. Az éjszaka lassan telt.
Másnap reggel gyorsan nekiálltam tanulni, akkor jobban fog az agyam. Utána volt angolórám. Sajnos a csütörtöki meetingek elmaradtak, így nagyon sok szabadidőm volt. Jött a dietetikus, átbeszéltük hogyan bővíthetem az étrendem. Már ehetek szilvát, héj nélkül, valamint megpróbálhatom a savanyú uborkát. A többi nagyjából maradt. Apró magvas, zsíros még mindig nem. Nem baj.
Délután megnéztem egy filmet. Azzal is ment az idő. Vártam a pszichológust, már azt hittem nem jön. De késő délután megjelent. Nagyon örültem neki. Apuval való kapcsolatomat boncolgattuk, szerintem lassan sikerül feldolgoznom a halálát. A betegség folyamatos téma. Vajon mi lesz velem? Senki sem tudja. Aztán jött Ő. Már nem akarok haragudni rá, mégis haragszom. A pszichológus szerint az összes haragom, ami a betegséghez kapcsolódik, azt is rá vetítem ki. Lehet. De akkor is nagyon becsapott. Ez örök tüske marad. Két hét múlva újra találkozunk.
CT-re december 13-ra kaptam időpontot. Sajnos szülinapom után. Plusz még mire készen lesz a lelet... Ráadásul addig folytatjuk a kezelést. Ami azt jelenti hogy nem 12, hanem 13 kúrát kapok. Tehát még kettő van hátra, nem egy. Nem is tudom mit érzek. Inkább most legyen eggyel több, mint két év múlva kezdjük elölről. Csak azt hittem már túl leszek rajta. De nem. Még mindig mennem kell. Bőrönd, cucc, kipakol, kezelés, bepakol, haza. Közben az a hangulat. Már nagyon belefáradtam. Érzem, hogy elég volt. Szeretnék visszatérni az életembe. Vagyis egy újat kezdeni, mert már semmi sem lesz olyan, mint előtte. Szeretnék boldog lenni. Árnyékok nélkül. Felhőtlenül. Kisesernyős koktélt inni egy medencében, legurani egy hídról, lefutni a félmaratont még nagyon sokszor. Barátokkal énekelni, fesztiválon táncolni, és belesikítani a világba, hogy jól vagyok!
Annyira szeretnék végre jól lenni! És azért sírni, mert boldog vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése