Látom a fényt az alagút végén. A laborom tökéletes lett. Három értékem emelkedett, mind a három a fehérvérsejt injekció miatt. Tehát minden oké. Szerdán megyek, bár még nem beszéltem orvossal, majd hétfőn. Ez lesz a 12. kezelés. Remélhetőleg az utolsó. Nem akarom befolyásolni az orvost, azt csinálom, amit mond. Ha kell a 13. is, akkor legyen. CT december 13. Aztán meglátjuk.
Visszagondolva hamar eltelt ez az év. De nagyon küzdelmes volt. Megtudni, hogy beteg vagyok, és elég komoly betegség. Szembenézni vele. Aztán a műtét. Utána a gyógyulás. Aztán elfogadni a kemoterápiás kezelést. Feldolgozni, hogy elhagyott a szerelmem. Feldolgozni a mellékhatásokat. Együtt élni velük. Próbálni teljes életet élni egyre nagyobb kihívás volt. Munka, iskola, kórház. Ez a három tölti ki az életem.
Egyedül vagyok. De mégsem vagyok egyedül. Egyedül élem az életem, egyedül nézek szembe a kihívásokkal. Melyek egyre nagyobbak. Hálás vagyok azért, hogy mindenki békén hagy. Hálás vagyok azért, hogy egyedül vagyok. Ha akarok sírok, ha akarok alszom, ha akarok fel sem kelek a kanapéról. Mindez hullámzik bennem, bármelyik pillanatban tudok sírni. Nem tartom vissza. A testem szétesik. A kezeim iszonyúan néznek ki. 5 ujjam ragasztgatom. A lábamon 4-et. Vörösek, duzzadtak, nehezen működnek. Az este mindig kihívás. Nehezen vetkőzöm le. A zuhanynál a víz hőmérsékletét a lábammal ellenőrzöm. Aztán beugrom a víz alá, a tenyereim megtámasztom a csempén. Mi tagadás, nagyon nehéz úgy lezuhanyozni, hogy ne érje a kezem víz. A törölközés is nehéz. Az ujjaim repedtek, nem tudom magamra szorítani a törölközőt, mert fájnak. Aztán fogmosás, öblögetés, ami mar. De tudom, hogy használ. Aztán a krémezés tetőtől talpig. Utána picit várok, s jön az öltözés, ami újabb kihívás. Általában kimerülten zuhanok ágyba. A munkahely és az iskola sok a kemoterápia mellett. Elfáradok. Reggel korán ébredek, de addigra már feszül az arcom, így azzal kezdek, hogy bekenem. A kezeim is. Utána főzöm a kávém. És erőt gyűjtök a vetkőzés-öltözéshez. Beragasztgatom az ujjaim, készítek szendvicset. Nem tudok benyúlni a fiókba, mert rettenetesen fáj, ahogy valami hozzáér az ujjaimhoz. Kifejlesztettem egy technikát, ahogy tudok fogni. Aztán irány a munka. Tenyérrel kormányozok, mert nem tudok fogni. Még nem volt belőle baj. A munkahely is nehéz, alig tudok gépelni, mert pont ott fáj az ujjam, ahol a billentyűkhöz ér. Nem tudom megfogni és lenyomni a kilincset. Meghúzni az ajtót. Kulcsra zárni a mosdót. Pisilésnél vetkőzés, öltözés. Fáj. Kézmosás. Borzalom. De eltelik a nap. Aztán haza. Suli, tanulás. Este. És az egész kezdődik elölről.
Hálás vagyok, hogy senki nem lát szenvedni. Hogy magamban el tudom intézni. Hogy nem látják, mikor elfordítom a kulcsot a zárban kifolyik a könnyem. Hogy lábbal rúgom az ajtót, mert nem tuodm benyomni. Hogy a sírás kimarja a száraz bőröm, és két napig vörös és csíp az arckrém. Hálás vagyok, hogy egyedül lehetek. Megbirkózom vele. Nem érdekel mit gondolnak rólam. Csak túlélek, és igyekszem a legkevesebb fájdalommal és kínnál befejezni a kezelést. Remélem vége van.
Hálás vagyok azoknak, akik mellettem állnak. Akik maguktól kérdezik meg, hogy vagyok. Nem értenek, de elfogadnak. Ez van. Ilyen vagyok. Ilyen lettem. Hálás vagyok a magányért, hogy magamba szállhattam. Magamban vívom a csatát.
Köszönöm, hogy egyedül lehetek, és mindenki békén hagy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése