Egy hét nyaralás

 Összességében jó volt. Volt benne pihenés, kirándulás, császkálás, és sok-sok összebújás. Nem minden tervünket sikerült megvalósítani. Volt, amit egyszerűen elfelejtettünk, volt, amire nem maradt idő, és volt olyan is sajnos, amit a betegségem miatt nem tudtunk megtenni...

Féltem attól, hogy hogy viseljük el majd egymást ennyi időn keresztül. Nekem jobban ment, mint Neki. Nagyon jó volt gondoskodni róla. Kávét főzni, reggelit készíteni, összepakolni a rendetlenséget az apartmanban, ilyesmi. Jó volt, hogy mindig ott volt, hozzá tudtam szólni, megérinthettem. De ha őszinte akarok lenni, neki ez túl sok volt. Ez a 7. év, hogy egyedül élek, szóval elvagyok egyedül is, és nekem is kell az én idő, amikor egyedül lehetek, de neki jobban. 

Túl hosszú lenne leírni mindent, így véletlenszerűen a nagyobb élmények:

- Induláskor megkértem, hogy ugorjunk be a munkahelyemre, hogy a postafiók kulcsot bevigyem a kolléganőmnek, hogy meg tudja nézni a postafiókot, amíg én nem vagyok. Leparkolt az ajtó előtt, én berohantam. Ő kivette a táskájából a pénztárcáját, mert utána ebédelni mentünk. Elindultunk. Leparkoltunk az étteremnél, és a pénztárca eltűnt. Kérdeztem, hogy hogy tudta elhagyni azalatt az időalatt, míg kivette a táskájból és zsebre tette... Visszamentünk a céghez, és megkértük a biztonsági szolgálatot, hogy az épület elejét figyelő kamerát nézzék meg, hova tehette. Nagyon segítőkészek voltak, kértek engedélyt, és megnézték. Kiderült, hogy feltette az autó tetejére, és így hagytuk el az ipari park területét... A tárca meglett később, bedobták a postaládájába, de a pénz persze eltűnt. És ami még ennél is nagyobb gond volt, hogy nem tudtunk bejelentkezni a hotelbe, mert nem tudta igazolni magát. Azt a tájékoztatást kaptuk telefonon, hogy ha bármilyen irattal tudja igazolni személyigazolvány számát, elfogadják. A tévéelőfizetői szerződésén rajta volt, szóval azzal mentünk le 4 órás késéssel és némi idegességgel karöltve. 

- Kimentünk a piacra. Nekem ez olyan volt, mint a gyerekeknek a játékbolt. A füstöltáru részlegen hatalmas pupillákkal néztem a kolbászokat, császárszalonnát, kövesztettet, csülköt, és mindent, amit nem ehetek meg. Végül vettem libakolbászt. Megkérdeztem miből van, nagyrészt liba és szarvashússal van dúsítva. Füstölt. Szóval ezt sem ehetem meg, de muszáj volt vennem egy darabot. Majd elviszem a családnak. A sütis részlegen találtunk egy házisütis cukrászdát. Nem volt nagy választék, de volt olyan puncsszeletük, amiben tuti nincs dió. Három éve nem ettem puncsszeletet, pedig az az egyik kedvenc sütim. Mint a tűzijáték, úgy robbantak az ízek a számba. Majdnem összepisiltem magam a gyönyörtől. Talán soha életemben nem ettem még ilyen finomat. A bolhapiacon vettem egy könyvet. Nem kellett volna, nem tudom el fogom-e olvasni valaha, de az az címe, hogy Légy hű magadhoz. Háromszáz forint volt, szóval elhoztam. Felkerült a könyvespolcra a többi közé.

- Egy nap kimentünk a nagyfürdőbe. 10% kedvezményt adtak a belépőjegy árából, mert éppen felújítják a partot. Ez abban nyilvánult meg, hogy míg feküdtünk a napozóágyon, mellettünk ütötték a térkövet, vágták, kalapálták, füstfelhő, ilyenek. A strand több pontján. Nem volt jó élmény. Napozóágyat is nehezen szereztünk. Halmokban állt egy medence partján. Kértünk kettőt. A pénztárnál kell igényelni. Visszamentünk a pénztárhoz, kifizettük, kaptunk egy cetlit. Cetlivel visszamentünk a medencéhez, de az úszómester elküldött, hogy egy másik medence partján lévő úszómestertől kell kérni. Elmentünk a másik medencéhez, ahol nem volt úszómester. Ő elment megkeresni, én leültem a kupac napozóágy mellé, hátha visszajön. Nem lett meg az ember. Mindegy. Kifizettük. Fogtunk kettőt, és kényelmesen elhelyezkedtünk. Lám-lám, az úszómester rögtön előkerült, megállt mellettünk, és csak ennyit mondott: Akkor kérem a cetlit. Odaadtuk. Megnyugodott, elment. A nagy ijedtségre elővettük fájdalomcsillapítónkat, és elkezdtük szívni. Sokat nevettünk, énekeltünk, néztünk ki a fejünkből. Nem tudtunk belemenni a medencébe, csak sokkal később. Jó, vicces élmény volt. A strand csalódás.

- Kétszer voltam rosszul. Egyszer szerintem pánikrohamom volt. Szorított a mellkasom, és kapkodva vettem a levegőt, légszomjam volt. Egész délelőtt eltartott. A félelmem abból fakad, hogy nem tudok vécére menni. Szóval imput van, output nincs. Inger van, eredmény nincs. Talán így fogok meghalni. A másik rosszullét nem tudom mitől volt. Hányingerem volt, nem tudtam enni, és nagyon rossz volt a közérzetem. Szívem szerint beültem volna a sarokba (ahogy itthon szoktam), de ez most nem az a helyzet volt. Egyébként is mentünk fürdőbe, Makóra. Minden erőmet összeszedtem, bepakoltam, nagy levegőkkel lélegeztem, és irány a fürdő. Ő nagyon aggódott ekkor már értem. Aztán délutánra jobb lett, így szokott lenni. Akkor már jókedvem lett, jókat pacsáltuk, öleltük egymást.

- Megtörtént az, amire már számítottam, mégis nehezen kezeltem a helyzetet. Tehát úgy nézek ki, mint egy kismama. A fürdőkben sokan néznek, hogy ekkora hassal, állapotosan megyek bele a forróvízbe. Ami ugye tilos... lenne, ha kismama lennék. De nem vagyok az, viszont ezt nem tudják. Szóval éppen lépkedtünk szépen lassan a 38 fokos gyógyvízbe, mikor a hölgy állta el az utamat. - Nem éri meg - mondta. - 6 hónapos? - kérdezte. Csak mosolyogtam. Mondtam igen. - Na de hány hetes? - Gyorsan számoltam. - 32. - Ó, hogy eltaláltam. Nem éri meg, álljon meg. Menjen a termálba, oda szabad. Aztán nemsokára a babával oda megy, ahova akar. - Aztán még egyszer kihangsúlyozta, hogy nem éri meg, és elsomfordált. Ő nehezen viselte, én, mint mondtam, már számítottam rá, hogy egyszer valaki beszól. Hát ez van. És ilyenkor előjön az érzés, hogy bárcsak tényleg úgy lenne. Egészséges lennék, mi egy pár vagyunk, és várjuk a kis utódot, hogy kibújjon. De nem így van. Haldoklom.

És még nagyon sok minden történt velünk, de mos ennyi jutott az eszembe. Itthon vagyok. Kipakoltam, megy a mosógép, holnap munka.

Jól sikerült leszívás

 Már le sem írom. A szokásos.

Korán keltem, összeszedtem magam, vasút kocsival, vonat, metró. Az Üllőin bementem egy boltba, vettem 2 kiflit és egy energiaitalt. Megint nem megy a kávé. Hányok a szagától is. Reggel meg tudom inni, akkor még nem vagyok ébren, de később már nem. A vonaton leült mellém egy nő, és kávézott. Szagoltam a tejeskávé illatát, szürcsölgette, én meg kabátomba rejtettem az arcom, és próbáltam nem levegőt venni. Miért kell ezt nekem szagolnom?

Leültem a váróba, jeleztem, hogy megjöttem. Főorvos úr már ott volt. Örültem, mert tudtam, hogy így időben végzünk, és suhanhatok is dolgozni. Be is hívott. Mondtam neki, hogy fáj az előző szúrás helye, és egy dudort is kérzek. Ránézett. Igen, ez a bevérzett ciszta. Vérzik-e még? Megnézzük. 

Először megszúrba a bal oldalit, amit megbeszéltünk. 200 ml szürkés folyadék jött le. Régóta ott van ez a ciszta, csak eddig nem volt akkora, hogy érdemes legyen megszúrni. De most igen. Azért szürke, mert valamikor réges régen vérezhetett. Meg is könnyebbültem, többször éreztem, hogy feszít, szúr ott.

Aztán megnézte a bevérzettet. Mondta, hogy azt is megszúrjuk. Nem ellenkeztem. Gondoltam, hogy fájni fog, mert alapvetően is fáj. Így is volt. De nem baj. Elkezdte szívni. Nagyon sűrű, gél szerű folyadék jött le. Nehezen szívta, mert tényleg sűrű volt, és zöld. Olyan, mint egy zöld hajzselé. Tenager koromra emlékeztett, amikor még zseléztük a hajunkat, és volt az a sok színes, illatos hajzselé. Jajj, de szerettem. Kifésülni sem lehetett, nem tudom miből voltak. 

Na, vissza a sztorihoz. Olyan 200 ml jött le ebből a gélből, jól megszenvedte az orvos és én is. És utána megindult a szokásos sárgás folyadék, és csak jött és jött. Örültem, mert nagyon sokat le tudott szívni, és tényleg megkönnyebbült a hasam. Összesen 740 ml jött le.

Megkaptam a zárót, összecuccoltam magam, irány a patika. Kiváltottam a cyramzát, és szaladtam is vele az onkológiára. Szóltam a nővéreknek, hogy volt leszívásom, így aznap nem kaphatok kezelést, de leadtam a gyógyszert május 28-ra.

Ahogy engedett a hasam, több helye lett a gyomromnak, és rettenetesen éhes voltam. Megettem mind a két kiflit. De ilyen finom kiflit még életemben nem ettem... :-) Asszem túl éhes voltam.

Metró, s irány a munka. 

Jó volt a kedvem

Meghiúsult kezelés

 Valahogy nem voltam készen rá. Nehezen szedtem össze magam reggel, és egyébként is mentálisan iszonyú fáradt vagyok. Csak arra tudok koncentrálni, amit éppen csinálok. 

Szokás szerint felkeltem, megittam a kávém, összekészítettem magam és elindultam kocsival a vasútra. Végig hiányérzetem volt. A papírjaim otthon maradtak, de nem is kellenek. Én itt vagyok. Kaját, vizet raktam. Töprengtem sokat, de nem jöttem rá. 

Útközben bevillant, hogy nem is kocsival kellett volna jönnöm, hiszen Keresztapu jön értem, és hazavisz, így a kocsi a vasúton fog éjszakázni. Na mindegy... Felültem a vonatra, ettem egy banánt, mert nagyon éhes voltam, és zötyögtem Budapest felé. Metró, séta, és már ott is voltam. Elsőre szúrtak vénát, branül bent, megreggeliztem, hogy legyen valami a hasamba (legyen mit hányni), bevettem a gyógyszereimet. 

És akkor bevillant. Nem hívtam fel hétfőn a patikát, nem hozattam meg a kemót! Bassza meg! Még a vér is elfelejtett keringeni bennem, leizzadtam. Most mi legyen? Bármihez is késő volt. Sétálgattam az udvaron (2 órát), vártam az orvost. Sirdogáltam. Fáradt voltam, bosszantott, hogy elfelejtettem, nem akartam már többet infúziót, egyszerűen el akartam tűnni. Az egész világból. Aztán megjött a doki.

Bementem. Kicsit vártam, aztán odaszólt, hogy felírta a gyógyszerem, mehetek a patikába... Jah... Mentem. Elmondtam, hogy elfelejtettem, és tök jó lenne, ha mégis lenne. De nem volt. Persze, hogy nem, nagyon drága gyógyszer... Visszakullogtam a dokihoz, nem tudtam mit tegyek. Semmit. Már semmit.

Behívott. Mondtam nincs cyrazma... elfelejtettem megrendelni. Nem tudta, hogy nekem kell szólnom a patikába. Átnézte a leszívásról készült zárómbat, és nem tetszett neki. Amit leszívtak cisztát, van benne bevérzés. Pénteken újabb leszívás. Ha lenne cyrazma, akkor sem adná meg. Amíg szívják a vizet rólam, a vérzékenységem miatt nem kaphatok kemót. Kicsit megnyugodtam, hogy nem teljesen rajtam múlott. Jövő héten már kaphatnék, de elutazunk. Két hét múlva kapok legközelebb.

Kicsit szomorú vagyok, 4 hét, tehát 1 teljes hónap kimarad...

Addig is úgy döntöttem, regenerálódok. Délután saroktól sarokig kitakarítottam a lakást (ha már van erőm), letörölgettem, 2 adagot mostam, elkezdtem összepakolni a nyaralásra. Igyekszem hasznosan tölteni az időt. 

Szóval pénteken leszívás, remélem minden rendben lesz. Bár ha őszinte akarok lenni, érzek egy púpot a tű helyén, és fájogat is. Nem tudom mi van.

Azt szeretném, hogy el tudjak menni nyaralni, minden problémát tudjak itthon hagyni, és ebben az egy hétben teljesen Rá szeretnék hangolódni, és be szeretném fejezni a könyvem javítását. A terv ez. 

Nagyon bosszús leszek, ha ezt valami keresztülhúzza!

Pihentünk is

 A csütörtöki rosszullét még pénteken is kitartott. Reggel elmentem az utolsó sugárkezelésre, majd mentem dolgozni. Örültem, hogy véget ért. Az egész hetes ingázás teljesen lefárasztott. Testileg és lelkileg is. Beszéltem az asszisztenssel. Azt mondta, hogy ha sikerült teljesen összehúzni az áttétet, és nem nyomja a vénát, akkor nem fog visszatérni a fájdalom. Biztos vagyok benne, hogy nem sikerült. Enyhült ugyan a nyomás, de nem múlott el teljesen, továbbra is szedek fájdalomcsillapítót. Igaz, nem olyan dorva, simán tudok aludni, és nappal is jobb, de sajnos nem tudom teljesen elhagyni a gyógyszert.

Hazavitt a kollégám. Vagyis a vasútra, otthagytam a kocsit. Miután hazaértem, írtam Neki, hogy találkozunk-e. A barátjával volt programja, nem is bántam. Átöltöztem, összekuporodtam a kanapén, s pihentem. Aludtam, kötöttem, tévéztem, mást nem csináltam. 

Szombaton reggel jött. Úgy beszéltük meg, hogy 9-10 körül találkozunk. 8-kor írt, hogy hamarosan nálam van. Kapkodtam. Nagyon nehezen szedtem össze magam. Nem tudtam, hogyan fogok tudni majd jókedvű lenni, mikor fáj az élet. De ahogy megláttam, megörültem, átöleltem, és utána minden más lett. 

Elmentünk a Jeli arborétumba. Nagyon sokat sétáltunk, gyönyörködtünk a növényekben. Hegyre fel nem nagyon tudok menni, "szerencsére" sok lépcső is volt, megálltam pihenni az öregasszonyok mögött. Így úgy tűnt, mintha miattuk nem tudnék tovább menni...

Hazafelé megálltunk egy csárdában ebédelni. Halászlevet kértem, semmi extra nem volt. Az Ő étele pedig nagyon zsíros volt. Kicsit csalódtunk, de ettünk, így irány haza. Kirakott otthon, lezuhanyoztam, összeszedtem magam, és átmentem hozzá. Filmeztünk, öleltük egymást, pihentünk. Este 11-kor éheztünk meg, vajas lekváros pirítóst ettünk, utána táncoltunk és ugráltunk a nappaliba. Nagyon jó volt! Aki bolond, az józanul is az. Nevettünk, énekeltünk, egymás karjaiban aludtunk el.

Reggel mentem a családhoz. Ebéd közben hányingerem lett, le kellett feküdnöm picit. Aludtam is, olyan 10-15 percet. Aztán folytattam az evést, akkor már rendben volt minden. Hazafelé elmentem Érte, s elmentünk hozzám. Sütiztünk, filmeztünk, pihentünk, beszélgettünk. Így telt az egész délután. Kellett a pihenés.

Még egy kemény hét áll előttem. Ma leszíváson voltam, pénteken vissza kell mennem. Szerdán meg kemo. Belefáradtam már az orvoshoz mászkálásba. Alig várom a jövő hetet, vagyis a szombat délutánt, mikor elutazunk.

És pihenni fogunk!

Fájdalomterápia _ sugárkezelés

 Véget ért a sugárkezelésem. Igazából nem bánom. Nagyon fárasztó volt a hét, minden nap 4-kor kelni, irány a vasút, Kelenföld, onnan 1-es villamos, majd séta az Uzsoki útig, úgy kórház. 3 perc kezelés. Vissza ugyan ez. Fél9-re a munkahelyemen voltam. Munka után haza, alvás, aztán tettem-vettem, megint alvás. Reggel kezdődött minden előlről. 

Semmit nem csináltam a héten. Nem voltam boltban, nem főztem, nem mostam, semmit sem csináltam, csak kezelés, munka, alvás.

Szerdán nagyon jól ébredtem. Végigaludtam az egész éjszakát. Tele voltam energiával, nem volt fájdalmam, csudajól éreztem magam. Aztán csütörtökön valami megváltozott, de nem tudom mi és miért. Délután fáztam, rázott a hideg. Mire hazaértem, remegtem is. Öt óra körül feküdtem le aludni, reggel 4-ig aludtam. Csak zuhanyozni keltem fel. 

Pétek reggel órára keltem, 4-kor. De valahogy nem ment az ébredés. Köd volt az agyamon, nem tudtam gondolkodni, mintha nem ébredtem volna fel teljesen. Robotként készülődtem. Fáztam, rázott a hideg, a következő pillanatban melegem volt, levert a víz, a tarkóm is izzadt. Közben remegtem. Ha nem kellett volna kezelésre mennem, biztos visszafekszem. 

De mennem kellett.

Nem emlékszem, hogyan vezettem a vasútig. Elég szarul parkoltam, de nem mertem korrigálni, mert csak rontottam volna a helyzeten. Felültem a vonatra, és már be is csukódott a szemem. Nem tudtam nyitva tartani. Kelenföldön lebotorkáltam a vonatról, fel a villamosra. Szemeim csukódtak. Próbáltam összeszedni magam. Mikor leszálltam, a hideg levegőtől kicsit magamhoz tértem. Még jó, hogy sétálni kellett, nagyjából sikerült összeszednem magam. Megkaptam a kezelést, vissza villamos, majd séta a céghez. Az agyam felébredt, de nem voltam jól. Hányingerem volt és remegtem. Alig vártam, hogy hazamenjek. Zuhany, ágy. 

Iszonyú fáradt vagyok, nem jó a hasam. Nagy, feszít, hányingerem van. A gerincem kicsit fáj, tehát nem sikerült teljesen összehúzni az áttétet, még mindig nyomja a vénát. Gondolom szépen lassan vissza fog jönni a fájdalom.

Hétfőn leszívják a hasam, alig várom. Talán utána jobb lesz

Írtam egy könyvet

 Az utóbbi időben nem említettem a könyvem. Nem tudom miért. Talán nem akartam kérkedni vele. 

De most muszáj :-)

Az a helyzet, hogy már a kiadónál van. Megszerkesztették, most jön a javítás és a promóció. 

Nem könyvnek indult. Amikor elkezdtem írni, annyira sok gondolat volt a fejemben, hogy azt nem zúdíthattam mindig a barátokra. Nem tudták feldolgozni :-) és mindig erről a témáról beszéltem. Aztán találkoztam valakivel, aki megihletett. Így elkezdtem felfűzni a történeteket egy fonalra, és megszületett a döntés, ez bizony egy könyv lesz. Sokszor nagyon jó volt írni. Csak úgy folytak ki az ujjaimból a betűk, a fejemből a gondolatok. Az is előfordult, hogy nem arra kanyarodott a történet szála, amerre szerettem volna, hanem az események teljesen másfelé sodorták. Volt, hogy napokig azért nem írtam, mert haragudtam az egyik főkarakterre, hogy hogy tudott ilyet tenni! Pedig én írtam...

Aztán volt, amikor nehéz volt az írás. Nem jött az ihlet, nem gurult a történet, egyhelyben topogtam, és nem tudtam merre tovább. Valahogy mégis haladtam aztán, és újra megindult az írás. 

A befejezés is nehéz volt. Lehetett volna még húzni, maradtak bennem gondolatok, de már azt éreztem, hogy nem tudom tovább fokozni, csak ismételném önmagam.

Nem adtam nevet a karaktereknek. Hiszen bárki lehet Fiú, Lány, Anya, Apa, Haver stb. Ha esetleg valaki magára ismer, az azt jelenti, hogy mással is megtörtént mindez, nem csak vele. A barátoktól és azok barátaitól hallott történetet kicsit kiszíneztem, vagy nem teljesen úgy írtam meg, ahogy volt, hanem úgy, ahogy beleillett a történetbe. 

Szóval nem rólam szól. Hanem rólatok. Mindannyiunkról :-)

Részemről a legnehezebb az volt, hogy szavakkal kellett kifejeznem az érzéseimet. És mindezt úgy kellett leírnom, hogy aki elolvassa, ugyan azt érezze, amit én. Szerintem ez lehetetlen, de nagyon igyekeztem.

Még hátra van a szerkesztő hozzászólásainak a javítása (mind jogos, látszik, hogy nem vagyok író), aztán a tördelés, korrektúra, előszó, borító, nyomda. Sok munka áll még előttem.

Még mindig olyan hihetetlen az egész. Úgy gondolom, számomra akkor válik valósággá, mikor a kezemben tarthatom a könyvecskémet.

Ti is így várjátok?

Hosszú hétvége, ami olyan rövid volt

 Megkérdezte, van-e kedvem vele Demjénbe menni. Hát hogy a fenébe ne lenne! Csütörtöktől vasárnapig. Mivel voltunk már a környéken, ezért abszolút pihenést terveztünk. Aztán közben persze jöttek az ötletek, hogy ha már ott vagyunk, meg kellene nézni ezt meg azt, elkellene menni ide meg oda... szóval megint nem nyugodtunk.

Csütörtökön május 1-je volt, így útközben két helyen is megálltunk majálisozni. :-) Ez semmi mást nem jelentett, mint ittunk kávét, ettünk amerikai hotdogot, fagyiztunk, sétáltunk, megnéztü a búcsút. Az egyik helyen volt old timer autós összejövetel is, azt is megnéztük, és megpróbáltuk kitalálni melyik gomb mit vezérel. Érdekes volt. Egy óra körül érkeztünk a szállásra, készen volt a szobánk, így elfoglalhattuk. A második emeleten volt a szobánk, rejtett erkéllyel, csodálatos kilátással. Este láttuk az őzeket legelészni.

Kipakoltunk, majd hulla fáradtan rogytunk az ágyra. Szerettük egymást. Pihenés helyett elmentünk megnézni a sófürdőt, a forrást. Sétáltunk, beszélgettünk, nevettünk sokat, és fogtuk egymás kezét.

A vacsorát megszívtam. Isteni ételek voltak, de sajnos egyiket sem ehettem meg, így céklát ettem burgonyapürével. Volt csirke étel is, de paradicsommal volt töltve, így nem reckíroztam meg a magok miatt.

Mivel nem sikerült csütörtökön pihenni, így péntekre egész napos fürdést terveztünk. Gyönyörű napsütés és meleg volt, kicsit meg is pirultam. Henyéltünk, öleltük egymást, kávéztunk, fagyiztunk, és eltelt a nap. Persze megint halálosan fáradtan értünk haza. Aznap tudtam enni valamit, már nem emlékszem hogy mit.

Szombaton Egerbe mentünk. Megnéztük az érseki könyvtárat, palotát és pincerendszert. Mikor itt nyaraltunk, ezek kimaradtak, mert elég korán zárnak, és már nem volt tárlatvezetés, anélkül meg nem sokat mondanak a tárgyak. Órákat töltöttünk el itt. Majd kicsit plázáztunk, és visszamentünk a szállásra. Megint nem tudtam enni, csak krumplipürét céklával. Néztem, ahogy az emberek eszik a ragacsos oldalast, majd felmentem a szobába, és jól kisírtam magam. Lassan vesz el tőlem a betegség mindent, hagyja, hogy szenvedjek. Utána felvettük a fürdőruhánkat és a szállodai köntöst, majd átsétáltunk kézenfogva a fürdőbe éjszakai fürdőzésre. A barlangfürdő jó volt, de nem volt túl nagy szám. Fél 10-kor zárt be, ekkor átmentünk a kinti medencékhez, ezek hajnali 2ig nyitva vannak. A 38 fokos vízben felkavarodott a gyomrom, iszonyú hányingerem lett. Aztán rákezdett a csípőm is, így már nem volt jó. Szenvedtem. 11 óra körül visszamentünk a szállásra, lezuhanyoztam, begyógyszereztem magam, oldalamra feküdtem, és aludtam reggel fél5-ig, mozdulatlanul. Nagyon jó volt! Reggelre elmúlt a fájdalom. 

Vasárnap reggel szomorkodtunk, hogy eltelt a 4 nap. Nagyon gyors volt, és alig pihentünk. Reggeli után még egy picit heverésztünk, 11ig kellett elhagyni a szobát, minden percet kihasználtunk. Mivel hosszú volt az út elindultunk. Útközben belepisiltünk a Dunába, megebédeltünk a Geminibe.

Fantasztikus volt minden!

(eltekintve a fájdalomtól)