CT-n voltam

 Borzasztó nap volt. Az eddigi rossz napok közül talán a legrosszabb. 

Éjjel nem tudtam aludni szokás szerint. Gondoltam majd hajnalra elfáradok, s legalább akkor alszom. Hát nem. Össze-vissza álmodtam, tiszta feszült voltam, rángatott az ideg. Háromkor már majd megőrültem. Négykor lezuhanyoztam jó meleg vízbe, hogy elfáradjak. De nem tudtam visszaaludni, fél 5-kor pedig kelnem kellett. Nagyon szar állapotban voltam. Alig tudtam felöltözni, összeszedni magam. Rettenetesen fáradt voltam. A vasúton volt még sok hely a parkolóban. Korán kiértem, kellett a hideg levegő, hogy ébren tartson. Felfedeztem a liftet, így nem lépcsőztem a peronra, szerintem most nem is tudtam volna felmenni. Sajnos nem az alvás a vonaton sem, csak kába voltam. Lecsoszogtam a metróba. A második körrel mentem el, annyi ember volt. Leszálltam a Kálvinom. Megkerestem a liftet, nem lépcsőztem itt sem. Ez sokat segített. Végigcsoszogtam a Baross utcán a CT épületéig. Pisi. Váróterem. Becsuktam a szemem, pihentem. Bekérték a papírom. Második voltam, de az első hölgy késett, így behívtak. Ötször szúrtak. Nem volt erőm sírni sem. Valahogy túl rövidnek tartottam a vizsgálatot, de biztos tudják mit csinálnak. Felöltöztem, kicsit ültem a váróteremben. Rettenetesen éhes voltam, és gyenge. Nehezen indultam útnak. 

És innen megváltozott minden. Mintha a sors kompenzálni próbálta volna mind ezt a rosszat, a szerencse mellém szegődött. Besétáltam az Aldiba, vettem csokis muffint. Csak a felét tudtam megenni, és elkezdtem inni. Tudtam, hogy nehezen jövök ki ebből az állapotból. M4, igyekeztem tartani magam. Hányingerem volt. Kelenföldön megnéztem mikor jön a következő vonat. 5 perc. Szuper. Lifttel felmentem a peronra, és még ott volt a tapolcai, késett, épp fügyültek neki. Felugrottam. Tele volt gyerekkel, osztálykirándulás. Nyüzsi, zaj, élet. Kicsit néztem őket, majd kértem, álljanak félre, le szeretnék ülni. 

Egy nyugdíjas pár mellé kuporodtam, s bevettem a gyógyszereimet. Becsuktam a szemem. Tudtam, hogy innen már szépen lassan jobb lesz. Észrevettem, hogy nem áll meg a vonat. Szuper, akkor ez már csak Fehérváron áll meg, gyorsan hazaérek. Megfordult a fejemben, hogy ha az 1-es vágányra futna be, nem kellene az aluljáróban sem bohóckodnom. Ránéztem a nénire, aki kedvesen mosolygott. Megláttam a kezében a könyvet, Ken Follett: Tű a szénakazalban. Nem rég olvastam ki, letehetetlen volt. Nagyon tetszett. Ezt mondtam is neki. Egy nagyon jó beszélgetésbe kerültem vele, könyvektről, olvasási szokásokról, és arról beszélgettünk, hogy a sok-sok könyvvel mit lehet csinálni. Mert hogy érték. De ekkor már be is robogtunk Fehérvárra, az 1-es vágányra. Elköszöntem.

Leszálltam, és besétáltam a parkolóba. Végig azon gondolkodtam, hogy nem lehetek ennyire szerencsés. Annyi jó dolog történt velem hazafelé. 

Nagyon fáradt voltam. Be az ajtón, lepakoltam a cuccom, kanapé, takaró, alvás. Nehezen szedtem össze magam. Délután olyan negyed 3 felé mertem kijelenteni, hogy most már jobb. Azt hiszem, többet nem merek útra kelni egyedül.

A nap tanulsága, hogy meg kell látni a jót, és abból tudunk töltekezni!