Nyugdíjas lettem

 Egy ideje fontolgattam már, hogy abbahagyom a munkát. De nagyon, nagyon nehezen hoztam meg a döntést. Ez is egy lépés a sír felé.

De az igazság az, hogy a rossz alvás miatt egyre nehezebb volt reggel összeszednem magam. Főleg, ha orvosnál kezdtem, és utána még dolgoztam. A hasfeszülés és a fájdalmak miatt előfordult, hogy nehezen koncentráltam a feladataimra. Tovább tartott megoldani valamit, többször át kellett néznem amit csináltam. Mégis elkezdtem nagyon, nagyon ragaszkodni hozzá. Munka után már semmire sem voltam képes. Mikor hazamentem, általában aludtam egyet, azzal kezdtem. Utána max annyit csináltam, hogy elindítottam a mosógépet vagy a mosogatógépet. Főzni már egyáltalán nem volt erőm. Boltba munka előtt, hajnalban jártam. Ruhákat általában éjjel hajtogattam, alvás helyett. Vagyis két alvás között. Amikor nehezen keltem, akkor boltba is alig tudtam menni. Csak vánszorogtam a sorok között, a kosár húzta a karomat, úgy éreztem le kell ülnöm. 

Nem volt mit tenni. Eljött a pillanat, amikor beláttam, hogy el kell engednem, mert már nehezemre esik. Megbeszéltem a munkáltatómmal, az onkológusommal, majd a háziorvosommal. Kicsit kacifántosra sikerült a vége, de most már itthon vagyok.

Nem tudom hogyan fogom viselni, hogy fognak telni a napok. Most még olyan, mintha hétvége lenne, vagy szabin lennék. Mivel lassú és fáradt vagyok, az is lehet, hogy nem fog hiányozni a munka és az emberek. De az is lehet, hogy magányos leszek és befordulok.

Igyekszem kidolgozni egy napirendet. Minden nap kényelmesen megreggelizek, teát főzök, pirítóst készítek, ilyesmi. Minden nap fogok olvasni és kézimunkázni. Filmeket nézek. Kimozdulnom is kell, elég sokat járok orvoshoz, és boltba is kell majd mennem. Az a baj, ha befordulok, akkor semmit sem fogok tudni csinálni, csak feküdni a sarokba, sírni és sajnálni magam.

Megáltjuk hogy alakul