Rámtört

Durván elfáradtam az elmúlt két napban. De nem baj. Mégis korán ébredtem vasárnap reggel. Nem terveztem, de lehúztam az ágyneműt, kimostam, felhúztam a tisztát. Kitakarítottam. És még 8 óra sem volt. Elhajtogattam a ruhákat, mielőtt a gép lejárt, hogy legyen hova teregetnem. Automatikusan cselekedtem, gondolkodás nélkül. Le a póló a szárogatóról az ágyra, szokott mozdulatokkal hajtom, fordítom, és ott van. Dermedten néztem. Közelebb hajoltam. Ott van. Egy szőrszál. Az Övé. Óvatosan fogtam két ujjam közé és tenyerembe helyeztem. Tényleg az Övé. Nagyon mélyről tört rám a zokogás, váratlanul, hangosan. Nem tudtam visszatartani, folytak a könnyeim megállíthatatlanul. Nem tartott sokáig. Utána ugyanolyan semmilyen hangulatba kerültem. A szőrszálat visszaraktam az ágyra. Több már úgysem lesz, sajnos.

Sokat gondolkodom azon, vajon miért ragaszkodom hozzá ennyire. Pedig nem is ismerem. Ezt Ő mondta. Igaza van. Nem engedett be az életébe, ezért nem tudom milyen is Ő a mindennapokban. Az életben. De ez az ő hibája, csak annyit tudok róla, amennyit megmutatott magából. Egy pici szeletet az életéből. Mégis úgy gondolom, hogy azok az élmények, amelyeket megéltem vele, a legjobbak voltak az életemben. Még senki nem nézett úgy rám, mint Ő. Még senki nem ölelt úgy, mint Ő. És még senki nem hagyott el úgy, mint Ő…

Egész nap rossz érzésem van. A fejem is fáj. Mire észrevettem, hogy mit teszek, már kicsengett a telefonja. Le akartam tenni, de gondoltam már mindegy. Nem tudom, mit mondtam volna, ha felveszi. Nincsenek szavaim. Üres minden

Azt mondják, hogy el kell engedni, aki menni akar, hogy helyet adjon a következőnek. De mi van, ha már nincs következő? Mert már elment a "következő" és az azt követő is... Teljesen kiadtam magam. Megosztottam Vele az életem, a titkaim, az ágyam. Vajon biztonságban vannak az ő kezében? Én már nem akarom még egy embernek átadni magam. Én már nem akarom, hogy valaki (más) mellettem legyen. Én már nem akarok rettegni, sírni, várni. Már nem akarok semmit...