Mert felvettek. Ma megyek. Remélem minden rendben lesz, a biztonság kedvéért szabit vettem ki. Úgyis péntek van. Nagyon meg vagyok ijedve. Ha Ő nincs, akkor mindez megmarad az elérhetetlen álmok szintjén. De két tenyérrel tolt a vágyaim felé, mellettem állt, mert hitte – egyedül Ő -, hogy képes vagyok rá. Az első lépést megtettem, jelentkeztem, felvettek. Nem lesz könnyű, főleg most, ebben a lelkiállapotban. De elég kitartó vagyok, remélem végig tudom csinálni. Biztos jó lesz, újra tanulni, emberek közé járni, idegen ingerek, helyzetek. Persze pont ettől ijesztő is. Azt hittem, hogy majd meg tudom vele osztani ezeket az élményeket, fel tudja oldani bennem a stresszt, majd átölel, és megnyugtat, hogy mindez rendben, ez így normális, és nincs velem semmi baj.
Az ölelése még mindig hiányzik. Elveszni a karjaiban, beleolvadni a testébe, lelkébe. Olyankor megállt az idő, és elöntött a nyugalom. Úgy éreztem, hogy ez már mindig így lesz, ezt nem veheti el tőlem senki, mert megérdemlem. Őt.
Jönnek a bölcs tanácsok, majd lesz más, lesz jobb. De nem hiszem. Egyszer egy fiú azt mondta nekem, hogy valami meghalt benne. Most értettem meg. Bennem is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése