Zűrösen indult, mert Bumeráng elment. Vasárnap este az asztalra összehánytam amit vinni akartam magammal a kórházba. Reggel nyúzottan keltem. Nem volt kedvem. Sem csomagolni, sem elindulni. Fújt a szél, szemerkélt az eső. Elgondolkodtam rajta, hogy kocsival menjek, csak nem voltam benne biztos, hogy haza tudok vezetni. Sőt, azt sem tudtam, hogyan jövök haza, mert ugye Bumeráng elment. Mindegy, volt 2 napom kitalálni.
Szóval nehezen, de összeraktam a bőröndbe a cuccom, kinyitottam a hűtőajtót, és a maradék süti eltettem. És ez volt a szerencsém.
Időben indultam. Az eső már nem esett, így csak mentem. Előre. Montenegro járt az eszembe, ahova már tavaly el akartam menni a barátokkal, de többnyire a betegségem miatt toltuk egy évvel. Tehát idén Montenegro. Milyen jó is lesz a napfény, a tenger, a színek, a barátok! Vajon el tudok menni? Hogy áll majd a kezelésem szeptemberben? Mehetek majd napra? Mert egyelőre nem.
Csak mentem előre. Pityeregtem. Kórház kontra Montenegro. Milyen jó lesz, ha majd a bőröndbe bikinit kell pakolnom, nem pizsamát. Bár vége lenne ....
Az útvonal ugyanaz volt. Nem nagyon nézelődtem, inkább a gondolataimba merültem. Mentem előre.
A kórház előtt a szokásos. Kisírtam magam, kifújtam az orrom, nagy levegő, bementem.
Az egyik lift még mindig nem volt jó, így sokat kellett várni, mire feljutottam a hetedikre. Nem voltak sokan. Hamar túlestem a betegfelvételen is. Szoba, szék. Sürgős vérvétel. Csak másodikra lett meg a vénám. Sokat vártam. Telt az idő. Féltem, hogy így nem fog megint lefolyni az összes anyag. Hívott a doktornő. Rendben vannak a fejérvérsejtjeim, indulunk. Kértem accofil receptet, minden más van. A bőrömet megnézte, átbeszéltük, hogyan kezelem. A hámlasztást nem támogatják, de nekem bevált, szóval csinálom.
Pizsu, ágy. Szúrtak. Ezt is kétszer, mert már készen vannak a vénáim. Mindegy, ment is az anyag. Bekábultam. Ébrenlét és álom között lebegtem szinte egész nap. Enni nem tudtam. Ami nagy baj, hogy inni sem. Vittem magammal egy vitaminos vizet, az elfogyott. És egy kólát, azt is megittam. A víz viszont büdös, meg nagyon rossz ízű. Nem ment. A kórházi étel ehetetlen. A sütimet majszoltam, mikor tudtam. Figyeltem a telefonomat, az email-eket, a barátokat. Bumeránggal beszéltem este. Jó volt. A második nap nagyon nehezen telt. Kávét nem tudtam inni, ezért fájt a fejem. Vizet inni sem tudtam, más meg nem volt már nálam. Enni is alig, elfogyott a sütim. Kérdezte barátnőm, hogy hozzon-e valamit. Azt mondta a pszichológusom, hogy meg kell tanulnom segítséget kérni, szóval kértem rántotthúst és kólát. Be is hozta munka után. Langyos volt még a husi, a kóla pedig nagyon finom. Életmentő volt. Nem tudom mi lett volna, ha akkor nem eszek. Már nagyon éhes voltam. Nagyjából aludtam, de inkább nem. Reggel jött értem egy másik barátnőm. Nagyon hálás vagyok nekik, nagyon sokat segítenek, szeretem őket.
Hazajöttem. A lakás tiszta és üres volt. Reggelire rántottát készítettem, jó sokat. Aztán lezuhanyoztam és nekiálltam dolgozni. Tízkor már az ebédet főztem. Egész nap ettem. Ettem, dolgoztam, pihentem. Este filmeztem. Korán lefeküdtem.
A hasmenés nem jött még meg. Félek elindulni dolgozni, de muszáj, majd lesz valami. A bőröm száraz. Nagyon száraz. Ez a legkevesebb. Jól vagyok.
Ami bánt, hogy az onkopszichó most sem keresett. Már két alkalom kimaradt. Jó lett volna, ha mondjuk felhív, hogy ne várjam. Ez is mindegy. Már nem várom.
Kicsit enervált vagyok. Megyek előre
Megyek előre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése