Csütörtök. Egy jó nap volt. Bementem dolgozni, beszélgettem a kollégákkal, tettem-vettem egész nap. Nem feszültem meg, de haladtam a munkámmal, és tényleg jól éreztem magam. Aztán megjött a hasmenés is, de kezeltem, és hamar vége is lett. Munka után mentem a gyógyszertárba a bökimért. Elfáradtam. Hazamentem. Ettem. Mostam. Zuhanyoztam. Beböktem a szurim. Tévéztem.
Nem tudom, hogy hogy, de lehatalmasodott ratjam az az érzés, hogy meg fogok halni. Próbáltam elhessegetni. Filmet néztem. Pihentem. Este lett. Lefeküdtem.
Nem tudtam elaludni, zakatolt bennem a gondolat, hogy nem használ a kezelés, és meg fogok halni. Nem tudtam mit tegyek. Ültem az ágyban, és azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent szeretnék még tenni az életemben. Szakdoga, könyv, Montenegro... és ez csak ez az év. Szeretnék a családommal még sok szülinapot megülni. Barátokkal felhőtlenül táncolni és énekelni. Világot látni. Tanulni. Szerelmes lenni.
Egy normál életben ezek nem is nagy dolgok. Mint ahogy eddig nekem sem volt az, és azt hittem, hogy ha idén nem is, akkor majd jövőre.... Jövőre... Azt sem tudom idén mi lesz, erre az évre sem tudok tervezni, nem hogy jövőre. Jövőre...
Már mindenki aludt, de szükségem volt valakire. Írtam a Fiúnak. Szegényre rázúdítottam a halálfélelmem. Ébren volt. Tartotta bennem a lelket. Mint mindig, most is. Azt mondta meggyógyulok. Nem lehet másképp. Elhittem. Még mindig nem tudom elképzelni, hogy meghalok. De félek tőle nagyon. Nagyon nagyon. Végig sírtam az éjszakát. Keveset aludtam. Fáradtan mentem dolgozni.
A mellékhatások közül a hasmenés jött meg, de nem durván. A bőröm továbbra is szárad, kezelem. A mellkasom és hátam csúnya. Hát ez van.
Nem akarok meghalni. Még nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése