Nem voltam jól

 Az elmúlt napok nagyon megviseltek. Kimerítőek voltak. A csúcspont szerda volt. Kedden este sokáig dolgoztam. Későn feküdtem el, szokás szerint nem tudtam aludni. Szerdán reggel korán keltem, s irány a vasút. A vonaton ültem, mikor azon kezdtem el gondolkodni, hogy nincs meg az a pillanat, hogy felöltöztem. Végignéztem magamon, de volt rajtam ruha. Óvatosan lestem be a gatyámba, hogy vajon van-e rajtam bugyi. Volt. Szerintem ez már a mélypont. Sírtam. Vonaton. Szokás szerint. Munka után elvittem a kocsit szerelőhöz, műszakira ment, és pár dolgot kellett rajta javítani.

A csütörtök jobb volt picit, de nem volt elég kipihenni magam. Fiú jött értem reggel, és hozott haza. Nagyon kedves tőle.

Aztán jött a péntek. Hajnal, vérvétel. Nem volt választásom, a Fiú megint jött, és elvitt. Nem vártam túl sokat. Sajnos alig tudtak vért venni. Megint. De meglett. Vettem reggelit, s úgy döntöttem, gyalog megyek a munkahelyemre, fél óra laza séta. Nagyon jólesett. Zárult a rendszer, amiben dolgoztam, szóval elég sokminden volt. Közben szólt a szerelőm, hogy kész a kocsim, majd hozza. Fél 5-kor jött, addig dolgoztam. Visszavittem őt a műhelybe, ott még megragasztott ezt-azt. Beszélgettünk, megölelgetett, s mentem vissza a munkahelyemre. Megebédeltem. Összepakoltam, s irány a kvízest.

Felkészületlennek éreztem magam. És fáradtnak. Olyan jó volt az idő és a hangulat, hogy elég későn, 8-kor kezdtünk. Akkor már szóltam a Barátomnak, hogy kezdjük, mert nem vagyok túl jól. Fájt a hasam. Elkezdtük. Az első félidő közepén megkértem vegye át. Kimentem a mosdóba. Hasmenés. Gyomorfájás. Gyengeség. Próbáltam összeszedni magam. Lassan kivánszorogtam. Átvettem. Az első félidőt végigvittem. Kijavítottam a tesztlapokat, kiosztottam a következőt, és vissza kellett mennem a mosdóba. A Barátom elindította a második félidőt. Mikor összeszedtem magam, és kimentem, megkértem, hogy vezesse le, nincs erőm. Leültem. Kitöltöttem az okleveleket. Mikor vége lett, eredményt hírdettünk, kiosztottam az okleveleket, s összeszedtem a cuccom. Aggódtak értem, haza akartak vinni. De akkora baj szerencsére nem volt. Fizetni is majdnem elfelejtettem... Elindultam haza. Bejöttem a lakásba, leraktam a cuccom, levetkőztem, s becsúsztam az ágyba. 

Iszonyú gyenge voltam. Furcsa érzés nagyon. Nem fáradtság, amit eddig éreztem, hanem gyengeség. Igen, hosszú nap volt, de a betegségem előtt ez soha nem jelentett problémát.

Mára kialudtam magam. Még mindig fáradt vagyok. Nem megyek sehova. Előkészítettem a takarítást, de csak a mosógépet indította el. Meg pakolásztam. Remélem ma átlendülök a holtponton.

A vérképem jó lett. Az LDH-m nagyon szép, 289 (240-480). Ennek nagyon örültem. Presze, ha más szemmel nézzük, egy csomó + meg - van rajta, de kemóhoz teljesen jó. Remélem az élethez is. Kedden megyek a 6-ra, ami a 18. összesen. Megkapom a CT időpontot is. Felírtam megint egy csomó kérdést. Majd átbeszéljük.

A szempillám most már nem nő, szerintem a kezelés miatt, mert azért ennél hosszabb szokott lenni, de legalább van:

A bőröm száraz. De csak a kezemen a kézfejem és ujjaim, a talpam és a lábujjaim. Jah, és az orrom. Belül. Folyamatosan szipogok. Mindegy, elviselem, nem vészes.

A hajam továbbra sem hullik. Már nem hordok sapkát, meleg és valahogy most nem szeretem. Mondjuk a fejemet sem, de nem nézek tükörbe:

Sokkal többet kellene pihennem. Befejezem még a munkám, ami van, és utána tartani fogom a 8 órát. Meg szeretnék gyógyulni.

A jó hetem most nem sikerült. Sehol nem voltam, csak dolgoztam. Ma pihenek. Remélem holnap és hétfőn lesz miből töltekeznem a kedd-szerda kórházi napokra. Mert most sajnos nincs miből erőt merítenem.

Sok barátommal beszéltem a héten. Igyekszem időt szakítani rájuk. Mindenkire. Csak most magamra nem maradt. A Másikkal folytatott beszélgetések is sokat adnak. Rengeteget tudok nevetni vele. Jó, hogy valakinek kimondhatom amit gondolok úgy, hogy nem kell visszafognom magam. Hát igen, nem nőttem fel. De nem is akarok. Szeretem az életem. Szeretek nevetni, csavarogni, emberek között lenni. 

Nem akarom, hogy vége legyen! Még ne kelljen mennem! Még ne!

Magányra ítélve

 2022. május 18-án nyeltem a könnyim a kanapén. Azt mondtad nem szeretsz, és soha nem is szerettél. Döbbenten ültem. Éreztem, hogy végem. A betegség teljesen leterített, padlón voltam. És Te belémrúgtál. Ott, ahol a legjobban fáj. Annyit kértem, ölelj át. De Te kisétáltál az ajtón. Sokáig ültem. Sírtam. Nem értettem. Légüres tér. Lebegés. Sírás. 

A mindenem voltál. Te voltál az életem. Senkit nem szerettem annyira, mint Téged. Miattad, érted, értünk akartam meggyógyulni.

Értelmetlen lett minden. Nagyon sokáig.

Aztán megértettem, hogy csak úgy tudlak elfelejteni, ha teljesen kizárlak az életemből. Letiltottalak mindenhol, nem jártam arra, amerre Te, nem találkoztam emberekkel, akikkel tudtam, hogy Te igen. Volt, akitől nem tudtam megválni, ezért megbeszéltem vele, hogy számomra Te nem létezel, és soha nem is léteztél. Nem beszélünk rólad. Az emlékeket elfojtottam. Kitöröltem az elmémből az együtt töltött időt. 

Így sikerült. 

Egy éve már. Még mindig előfordul, hogy valaki megemlíti a neved. És ilyenkor este még mindig sírok. 

Tudom, hogy jobb nekem nélküled. Tudom, hogy olyan önfejlesztésen mentem keresztül, amelyre nagy szükségem volt. És most jobb ember vagyok. Tapasztaltabb. Megértőbb. Más. Erős.

Láttam egy filmet. A lány a szeretett férfi karjában halt meg. Ölelték egymást. Csendben elaludt. Olyan nagy kérés lenne ez?! Megölelni azt, akit szeretek. Beleveszni az illatába. Hozzásímulni, eggyé válni, és megállítani az időt. Amikor semmi nem számít, mert ő ott van. Amikor mindent meg tudok valósítani, mert ő ott van. Amikor magabiztos vagyok, mert ő ott van. Alvás közben összeérni, reggel mellette ébredni. Együtt kávézni. S míg csinálom a napot, a szívem érte dobog. Végigbeszélgetni egy éjszakát, míg ujjaink összefonódnak. Együtt nevetni valami butaságon. És amikor becsap a villám, együtt kijönni belőle. Mert együtt minden egyszerűbb. Mert ő ott van.

Azt mondják, mikor valamit elveszítünk, lesz jobb. Ez az én esetemben eddig mindig így volt. Igaz, hogy tenni kell érte, mint mindenért, de utána megkapjuk. És igen, megjelent az életemben a jobb. Nagyon pörget. Sokat nevetek mellette.

De!

Beteg vagyok. Senki nem érhet hozzám. Senki nem juthat át a falon. Sokszor elfelejtem, hogy nekem semmit nem lehet, mert nem tudom mi lesz velem. Csak élek bele az életbe, nevetek, dolgozok, beszélgetek, sokat, sok emberrel, aztán belenézek a tükörbe. Gyűlölöm az összes tükröt! Attól tartok egyszer szétverek egyet. Igen, akarom ezt a fiút. De nem, nem akarom, hogy rám nézzen, hogy találkozzunk, hogy lásson ... engem ... betegen. Dédelgetem a gondolatot, hogy együtt vagyunk, mindketten egészségesen, és olyan hétköznapi problémákkal küzdünk meg, hogy melyikünk vezesse az autót, hova menjünk nyaralni, melyik étterembe vacsorázzunk. Dédelgetem a gondolatot, hogy meggyógyulok, és lehet normális életem egy fiúval, aki mellett önmagam lehetek, aki mellettem önmaga lehet, akinek elveszhetek az ölelésében és a bőre illatában. Dédelgetem a gondolatot, hogy én is teljes értékű ember vagyok. Dédelgetem a gondolatot, hogy megérdemlek egy normális életet. 

Dédelgetem őt, a fejemben.

Jobb egyedül. Ülök a kanapén. Eltelnek a napok úgy, hogy nem számítok. Senkinek. Senki nem kérdezi meg, mikor érek haza. Sokszor csak ülök a parkolóban az autóban, és nincs kedvem bejönni a lakásba. Minek. Teljesen mindegy hol vagyok. Amikor csak vagyok. Aztán persze megtörlöm a szemeim, kifújom az orrom, veszek egy nagy levegőt, s megyek tovább. Mert menni kell előre. A gyógyulás útján.

Dédelgetem a gondolatot, hogy én is ember vagyok.

Dédelgetem őt a fejemben.

Dédelgetem

17. kemoterápia

 Nem nagyon aludtam éjjel. Korán keltem. Az asztalra kupacoltam előző nap, amit a bőröndbe kellett tennem. Álltam egy darabig mellette, fogtam a kávém, és néztem. Nem tudtam gondolkodni. Nagyon dühös voltam, nem akartam menni. Bepakoltam. Minden ehetőt becsomagoltam a hűtőből. Gondolkodtam mit felejtek ki, hiányérzetem volt. De nem nagyon érdekelt. Semmi sincs, ami kellene... Felöltöztem. Próbáltam inni, de nem megy a víz. Mindegy, lesz ami lesz. Elindultam.

Húztam a bőröndöt. Dühös voltam, feszült. Nem akarok meghalni. Míg gondolataimba merülve mentem le a hegyről, hátulról nekem jött egy biciklis. Azt mondta, azt hitte elfér. Hát, nem fért el, így inkább nekem jött. Eltekert. Én csak álltam. Sírtam. Persze, valaki még rúgjon belém.

Megálltam az első szemeteskukánál. Megtöröltem a szemeim, s indultam tovább. Eleredt az eső. Ez is hiányzott. Csak mentem, húztam a bőröndöt. F@szkivan, de tényleg. Mivel érdemeltem ki ezt az egész szart? Kinek és mit ártottam? Miért kell nekem ezt végigcsinálnom? Mikor és hogyan lesz vége? Mikor élhetek normális életet? Miért kell minden második héten kiszakadnom az életből, és szembenéznem a halállal? Szomorú és dühös voltam. Nagyon szomorú. Nagyon...

Korán érkeztem, mert végigrohantam az utat. Mintha lemaradnék valamiről. 

Szokásos, betegfelvétel, vérnyomás 90/60 jóindulattal, súly 55 kg, tartom. Kövér vagyok. Szoba. A folyosó végén egy kétágyas. Szuper, reméltem, hogy egyedül leszek. Reggeliztem, elintéztem pár telefont. Ittam. Jött értem a doktornő. Minden rendben, nem kell receptet írni. Bevallottam, hogy megcsaltam, és megmutattam az uhu leletet. Bemásolta a záróba. Nem tudjuk, hogy használ-e a kezelés. Ezért nem toljuk a CT-t. Sajnos sima CT lesz. Kérdeztem, hogy mi van, ha nem használ. Van-e még lehetőség. Van. Ez jó hír. Kúrás, nem kell bent aludni. Szuper. De remélem, hogy használ ez a mostani, és egyszer vége lesz. És én győzök. Szoba. Ott ült egy lány. Lett szobatársam. Kicsit idősebb nálam, tehát még fiatal. Vastagbél nála is. Nincs áttét. Persze, hogy én vagyok nehezebb helyzetben. 

Jött a nővér, keresett vénát. Háromszor szúrt, nem ment. Hívták a másik nővért. Ő kétszer szúrt, sikerült. Tehát öt szúrásom volt. Sokáig tartott. Kellene a port. Azt hittem, megúszom.... Majd átgondolom, még nem akarok ezen töprengeni.

A szobatársam aranyos volt. Első kezelés neki. Sokat kérdezett, sokat beszéltünk. Voltunk csendben is. Szinte egész nap zenét hallgattam. Nagyon nehezen viseltem lelkileg ezt a két napot. Az első nap a suprastin kiütött, délutánra tértem magamhoz. Telefonálgattam, dolgoztam, emaileket olvastam, küldözgettem, irányítottam a világot az ágyamból. Felkeresett az onko pszicho. Elnézést kért, hogy nem keresett. Azt mondta a második nap jönni fog. Este sírtam. Nem tudtam aludni. 

Reggel angolórám volt. Eleven voltam, jó volt. Aztán a kialvatlanság és a kezelés miatt elfáradtam. Délutánra már nagyon fájt a gyomrom. Arra jöttem rá, hogy ha eszek egy picit, akkor jobb. Sajnos az ivás nem ment. Alig tudtam lenyelni valamit. Nem tudom ez mitől van, szerintem pszichés. Majd valamit kitalálok, mert a vénáimnak kell a folyadék.

Behoztak egy férfit. Kicsit volt idősebb csak nálam. Citromsárga volt az egész ember. A feje tetejétől a talpáig. Nagy volt a hasa. Gondolom víz. A mája már nem nagyon működhet. Sokan jöttek hozzá. Az egész család. Nem tudom mi lesz vele. Nagyon ijesztő volt. Még nem láttam ilyen színt emberen. Rettenetesen sajnáltam. A felesége szorította a kezés és sírt. Nem szeretnék idáig jutni, és nem is fogok, az egyszer biztos!

Zenével telt a nap. A pszichológus nem jött. A gyomorfájás miatt sírtam. El voltam keseredve. Mikor lesz vége?

Éjjel nagyjából aludtam. Alig vártam a reggelt, hogy jöhessek haza. Inkább dolgozom, és bosszankodom munka miatt, mint a kórház. Mindent eltűrök, nem idegeskedek úgy igazán semmin, mert minden jobb, mint kórházban lenni, és szembesülni a betegségemmel, és a tudattal, hogy meghalhatok.

A barátaim folyamatosan kerestek. Mindig valaki. Nagyon szeretem őket! Kérlek, ne engedjetek el!

Ne engedjetek elmenni!

Furcsa

 Furcsa, hogy hiányzol. A hangod. Az írásod. A humorod. 

Nem értem, miért. Semmi közöm hozzád. Megszoktam, hogy minden nap hallok felőled. Ma nem. 

Furcsa...

Egy nehéz nap után egy újabb

 Tegnap nehéz napom volt. Nagyon jól indult, sokat nevettem már hajnalban, mert a Másik küldött sok-sok vicces képet. Jókedvűen indultam dolgozni. Találkoztunk is, meg kellett beszélnünk valamit. Meg valami mást is. Amiről én nem akartam beszélni. A betegségemet. Teljesen felzaklatott. Nem gondoltam, hogy így fogok reagálni. Elnémultam, és nem akartam mondani semmit. Becsapottnak éreztem magam. Nem akartam, hogy a beteg embert lássa bennem, de sajnos ez van. Nem akart megbántani, csak megért és együtt érez velem. De nem kell. Van egy barátnőm, akinek nappal sírok, és van a Fiú, akinek éjjel. Nincs több napszak, nem kell több ember. A betegségem az én privát zónám. Nem akarok beszélni róla, még vele sem. Pedig nagyon jól érzem magam a Másik társaságában. Jó a humora, gyorsan forog az agya, és mindig megnevettet. Sőt, nagyon sokat nevetek mellette. Jó hatással van rám a hülyeség. De most közénk állt a betegség. És ezt nagyon sajnálom...

Aztán kaptunk egy nagy feladatot, és azon kellett dolgoznunk. Hosszú nap volt, de megbirkóztunk vele, jó csapat vagyunk. A cél egy, összefogunk, és megoldjuk. Jó volt. De persze, felmerült Ő. A neve... Nem érdekel. Mégis - talán a reggeli beszélgetés miatt voltam érzékenyebb - nem esett jól. Azt monda a kolléganőm, hogy nem volt minőségi a csere. Pedig szerintem szép lány. És egészséges. Én meg csúnya és beteg vagyok. Rettegek tőle, hogy összefutunk valahol. Főleg, ha vele lesz a lány is. Azt gondoltam egészen eddig, hogy elég nagy a város kettőnknek. De elkezdtem félni. Szinte minden nap szóba kerül a neve valaki által. Félek, hogy bevonzom. Nem akarom látni. Nem akarom, hogy rám nézzen. Nem akarom, hogy hozzám szóljon. Haragszom rá, de nagyon! Nem azért, mert elhagyott. Az miatt csak egy nagyon mély szomorúság van már csak bennem. Hanem azért, mert ő boldog, én meg nem. Nem ezt érdemeltem az élettől. Nagyon nem! Nincs igazság!

Sokat sírtam tegnap. A vonaton, itthon, a mosdóban, a zuhany alatt. A Másik és Ő, egy napon... Sok volt. 

Szokás szerint nem nagyon aludtam. Reggel korán keltem, mentem vérvételre. Az időpont kérés miatt most nagyon gyorsan ment minden. 1-es sorszámot húztam, és első is voltam. Király! Időben készen is lett az eredmény, hívtam is a doktornőt. Mindketten úgy ítéltük meg, hogy ez egy egész jó vérkép. Az LDH szintem megint magasabb, mint előzőleg. 340. Még mindig határérték alatt van, de nekem nem tetszik. Az alkalikus foszfatázom viszont elég magas. Szerintem. Doktornő szerint rendben van. Hétre be is értem dolgozni. Elkezdtem a tegnapi levelekkel, mert nem volt rá időm előző nap. Szépen haladtam. Aztán mentem hasi ultrahangra. És teljesen elkeseredtem. A májam továbbra is tele van. És a legnagyobb, ami a pet CT-n 2 cm volt, most 3,5 cm. De úgy tűnik esik szét a közepe. Viszont ott van még nagyon sok. A petefészkemben ugyan akkora a ciszta. Ami vagy nem daganat, mivel nem hat rá a kezelés, vagy pedig az, és nem használ a kezelés. A nyirokcsomóm nem látszódott a beleim miatt. A tüdőmet nyilván nem tudta megnézni. Tehát azt a következtetést vontam le, hogy vagy nem használ a kezelés, vagy csak nagyon lassan. Az előírt hat alkalom nem lesz elég. Ezt sejtettem. Fogalmam sincs, hogy mennyi kell még, vagy mikor lesz vége. És hogyan. Szomorú vagyok. Jó lett volna egy jó hír is már végre. De úgy tűnik, erre még várnom kell. 

Kedden kezelés. Bevallom doktornőnek, hogy megcsaltam egy ultrahanggal. Kíváncsi vagyok mit mond. Számít a véleménye.

Két, lelkileg nagyon megterhelő napon vagyok túl. Úgyhogy megint vásárolgattam. Azt gondolom, hogy ha csinosan öltözöm, és megtartom a jókedvem, és azt a lányt, aki vagyok, akkor talán nem veszik észre, hogy beteg vagyok. Megtartani az egyensúlyt élet és halál között, hinni abban, hogy egyszer túl leszek rajta, és én győzök, nagyon nehéz. Most tényleg nagyon nehéz. 

Nagyon nehéz a lelkem...

Céges Cuha-túra

 Nagyon szerettem volna elmenni a túrára, de pont úgy jött ki, hogy csütörtökön jöttem ki a kórházból, ez pedig szombaton volt. Nem tudtam, hogy mennyi erőm lesz, és milyen mellékhatások fognak tombolni aznap. Mindenesetre felíratkoztam, gondoltam, majd meglátom. De készültem. Úgy készültem, hogy igenis elmegyek, nem akarok kimaradni belőle. A természet jó! Maximum többször leülök...

Pénteken megjött a hasmenés, ahogy terveztem. De el is maradt. Szóval minden azon múlott, hogy szombaton hogyan ébredek. Nagyon izgultam.

Jó korán felkeltem, reggeliztem, gondoltam ha lesz hasmenésem, még itthon érjen. De nem volt. Azért vettem be egy hasfogót, összepakoltam, és elmentem.

Nagyon nem bántam meg! A társaság szuper volt! Nem fáradtam el. Csak a végére. A természet gyönyörű volt, sokat nevettünk. A patak vízállása magas volt, így köveken egyensúlyozva keltünk át, de megúsztam, egyszer sem csúsztam bele. A kollégák nagyon figyelmesek voltak velem, szerintem mindenki ismerte a helyzetemet. Segítettek, ahol kell, megkérdezték jól vagyok-e. Szóval jólesett.

Sokat beszélgettünk, szerintem mindenkivel sikerült szóbaállnom. Nevetgéltünk, ettünk, jégkrémeztünk, s mire a buszhoz értünk, leszakadt az ég. De ezt is megúsztuk. 

Fantasztikus csapat volt!

16. kemoterápia

 Nagyon nem akartam menni. Már nem is emlékszem az útra. Meleg volt. Csak mentem, húztam a bőröndöt. Ja, igen. Mivel az ivás nem megy, ezért mindenféle löttyöt vittem magammal. Kólát, ice teát, ízesített vizet, meg persze sima vizet is. Szendvicset pakoltam, ropit, sajtot. 

Korán érkeztem. Nem volt senki a betegfelvételen. A szokásos menet volt. Mérleg, 55 kg, tartom a súlyom. (Dagadt vagyok.) Vérnyomás, megütöttem a 100-at, szóval jó. Szoba. Vérvétel. A nővér úgy készült, hogy maradok, ezért rögtön branült rakott be, úgy vett vért. Így csak egy szúrás volt, ezért hálás vagyok. Persze nem nagyon folyt, megint fejni kellett. Mindegy, meglett.

Megreggeliztem, igyekeztem sokat inni. Tudtam, hogy később nem fogok. Készen lett a vérkép, mentem doktornőhöz. Minden kérdésemre válaszolt. Ultrahangra nem küldött el. Ezt sajnálom. Felírta az összes gyógyszert, amire szükségem van. Kértem, hogy pet CT legyen, de nem lesz. Csak sima CT. Ezt is sajnálom. Azt mondta, majd főorvosin felhozza azért, hátha... jó lenne. 

Szoba, ágy. Megjött a cucc, indulás. Szokás szerint fejbe is vert, aludtam is. Vagyis ez nem igazi alvás, inkább csak kábaság. Ez eltartott késő délutánig. Beszélgettünk a szobatársakkal, jó csapat volt. Hárman voltunk. Másnap kaptunk egy nénit magunk mellé. Az ebédből levette a húst, és hazaküldte a lányának. Nincs pénzük új zoknit venni. A maradék kenyeret összepakolta a kutyának. Szörnyű sorsok vannak. Mondta, hogy ha valaki valamit nem eszik meg, ő kéri. Hát, hogy őszinte legyek, szinte semmit nem ettünk meg, így mindent neki adtunk.

A kemós rossz gyomor érzés borzasztó. Semmi nem ízlett, semmi nem kellett, a víz sem. Közben a hasam meg fájt. Ha eszek, jobb. De nem kívánok enni. Az előző kórházi létem rántotthúsán felbuzdulva, leköttettem az infúziót, és lementem a büfébe rántotthúsos zsemléért. Na, az jólesett. Meg a kóla. Megettem a szendvicseket is. A második nap délután már nem volt magánkajám. Az egyik szobatársam felbontott egy pombeart. Hát én az úgy ettem. Olyan finom volt. A legfinomabb étel!

Az a baj, hogy előre sosem tudom, hogy mi esik jól. Legközelebb viszek pombeart, de ki tudja, hogy kell-e majd. Na mindegy.

Nagyon igyekeztek a nővérek, hogy lefolyjon a cucc, így kicsit gyorsabban ment, de legalább belefértünk az időbe. Annyira, hogy éjjel kihúzták a branült. Az átmosó nehezen ment már, a nővér végig mellettem ült, feszítette a vénám, hogy bemenjen. Nagyon rendes volt tőle.

Reggel keltem, jött Keresztanyu és Anyu, hazavittek. Hoztak ebédet. Lezuhanyoztam, s dolgoztam. Közben többször elfeküdtem, de jól haladtam. Sikerült kiszakadnom a betegségtudatból. A munka jó!

Estére összeszedtem magam, elvánszorogtam boltba. Nagyon fáradt voltam. Pedig közel a spar. Odafele még elvoltam. A boltban már elfáradtam. Hazafelé már alig tudtam jönni. Mint mikor álmomban futok a cél felé, és az egyre távolabb van, és sosem érem el. Pont olyan volt. Jöttem a járdán, néztem a sárga házat, és hiába jöttem, nem került közelebb az épület. Lassan, nehezen értem haza. Vettem pombeart vacsira. Azt ettem. Jó volt. 

Ma már mentem dolgozni. Délelőtt nem volt erőm, és nem is voltam jól. Aztán megjött a főnököm, és feldobott. Sokat beszélgettünk, dolgoztunk. Ez is jó volt.

A hasmenés megjött, egyelőre más nincs. Száraz a bőröm. A szokásos. Kezelem.

Bumerángnak hűlt helye...