Tegnap nehéz napom volt. Nagyon jól indult, sokat nevettem már hajnalban, mert a Másik küldött sok-sok vicces képet. Jókedvűen indultam dolgozni. Találkoztunk is, meg kellett beszélnünk valamit. Meg valami mást is. Amiről én nem akartam beszélni. A betegségemet. Teljesen felzaklatott. Nem gondoltam, hogy így fogok reagálni. Elnémultam, és nem akartam mondani semmit. Becsapottnak éreztem magam. Nem akartam, hogy a beteg embert lássa bennem, de sajnos ez van. Nem akart megbántani, csak megért és együtt érez velem. De nem kell. Van egy barátnőm, akinek nappal sírok, és van a Fiú, akinek éjjel. Nincs több napszak, nem kell több ember. A betegségem az én privát zónám. Nem akarok beszélni róla, még vele sem. Pedig nagyon jól érzem magam a Másik társaságában. Jó a humora, gyorsan forog az agya, és mindig megnevettet. Sőt, nagyon sokat nevetek mellette. Jó hatással van rám a hülyeség. De most közénk állt a betegség. És ezt nagyon sajnálom...
Aztán kaptunk egy nagy feladatot, és azon kellett dolgoznunk. Hosszú nap volt, de megbirkóztunk vele, jó csapat vagyunk. A cél egy, összefogunk, és megoldjuk. Jó volt. De persze, felmerült Ő. A neve... Nem érdekel. Mégis - talán a reggeli beszélgetés miatt voltam érzékenyebb - nem esett jól. Azt monda a kolléganőm, hogy nem volt minőségi a csere. Pedig szerintem szép lány. És egészséges. Én meg csúnya és beteg vagyok. Rettegek tőle, hogy összefutunk valahol. Főleg, ha vele lesz a lány is. Azt gondoltam egészen eddig, hogy elég nagy a város kettőnknek. De elkezdtem félni. Szinte minden nap szóba kerül a neve valaki által. Félek, hogy bevonzom. Nem akarom látni. Nem akarom, hogy rám nézzen. Nem akarom, hogy hozzám szóljon. Haragszom rá, de nagyon! Nem azért, mert elhagyott. Az miatt csak egy nagyon mély szomorúság van már csak bennem. Hanem azért, mert ő boldog, én meg nem. Nem ezt érdemeltem az élettől. Nagyon nem! Nincs igazság!
Sokat sírtam tegnap. A vonaton, itthon, a mosdóban, a zuhany alatt. A Másik és Ő, egy napon... Sok volt.
Szokás szerint nem nagyon aludtam. Reggel korán keltem, mentem vérvételre. Az időpont kérés miatt most nagyon gyorsan ment minden. 1-es sorszámot húztam, és első is voltam. Király! Időben készen is lett az eredmény, hívtam is a doktornőt. Mindketten úgy ítéltük meg, hogy ez egy egész jó vérkép. Az LDH szintem megint magasabb, mint előzőleg. 340. Még mindig határérték alatt van, de nekem nem tetszik. Az alkalikus foszfatázom viszont elég magas. Szerintem. Doktornő szerint rendben van. Hétre be is értem dolgozni. Elkezdtem a tegnapi levelekkel, mert nem volt rá időm előző nap. Szépen haladtam. Aztán mentem hasi ultrahangra. És teljesen elkeseredtem. A májam továbbra is tele van. És a legnagyobb, ami a pet CT-n 2 cm volt, most 3,5 cm. De úgy tűnik esik szét a közepe. Viszont ott van még nagyon sok. A petefészkemben ugyan akkora a ciszta. Ami vagy nem daganat, mivel nem hat rá a kezelés, vagy pedig az, és nem használ a kezelés. A nyirokcsomóm nem látszódott a beleim miatt. A tüdőmet nyilván nem tudta megnézni. Tehát azt a következtetést vontam le, hogy vagy nem használ a kezelés, vagy csak nagyon lassan. Az előírt hat alkalom nem lesz elég. Ezt sejtettem. Fogalmam sincs, hogy mennyi kell még, vagy mikor lesz vége. És hogyan. Szomorú vagyok. Jó lett volna egy jó hír is már végre. De úgy tűnik, erre még várnom kell.
Kedden kezelés. Bevallom doktornőnek, hogy megcsaltam egy ultrahanggal. Kíváncsi vagyok mit mond. Számít a véleménye.
Két, lelkileg nagyon megterhelő napon vagyok túl. Úgyhogy megint vásárolgattam. Azt gondolom, hogy ha csinosan öltözöm, és megtartom a jókedvem, és azt a lányt, aki vagyok, akkor talán nem veszik észre, hogy beteg vagyok. Megtartani az egyensúlyt élet és halál között, hinni abban, hogy egyszer túl leszek rajta, és én győzök, nagyon nehéz. Most tényleg nagyon nehéz.
Nagyon nehéz a lelkem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése